Előre leszögezem erről a könyvről spoilermentesen nagyon nehéz írni és felesleges is azt hiszem. Aki tervezi, hogy elolvassa, az olvassa el az első bekezdést, aztán az Értékelést és szerezze be a könyvet. Mert megéri!

A történet főszereplője Samantha Kingston egy középiskolás lány, aki 3 barátnőjével éli a fiatal tinik életét. Sam készül első együtt töltött éjszakájára barátjával (aki a suli legmenőbb sráca természetesen). Péntek estére egy házibulira hivatalosok a barátnőivel, ahová csak a legmenőbb arcokat hívták meg, és korlátlan mennyiségű alkohol várható. Csak a szokásos (amerikai) tini világ ez, ahol az a fontos, hogy valaki népszerű, szép és közkedvelt legyen. Sam ilyen lány. Mindene megvan és mindenki az ő életét irigyeli. Ám ezen a péntek éjszakán valami megváltozik. Sam elveszti a legfontosabb dolgot....

Azt hiszem, a búcsú mindig ilyen – mint leugrani a szakadék széléről. A legrosszabb az egészben meghozni a döntést, hogy leugrunk. Ha már a levegőben vagyunk, semmit sem tehetünk, csak engedjük megtörténni.

...Az életét. 

Az első fejezetben annyira ellenszenves volt a főszereplő csaj, hogy majdnem félredobtam a könyvet úgy idegesített. Beképzelt, nyafogós ráadásul mellé társult 3 szintén hasonló karakterű lány (Elody, Lindsay, Ally), akikkel együtt uralják a suli elit körét. Aztán megtörténik a baleset, ahol Samantha az életét veszti és mikor felébred újra az előző napja reggelén ébred fel. Olyasmi ez, mint az a film, ahol a főszereplő folyton ugyanazt a napját éli át. (Tudjátok, amiben az a hód van, meg Bill Murray.)

Az első újra átélt nap szimplán furcsa Sam-nek, mint egy álom, és nem is tudja, hogy mit csináljon így újra megtörténik a baleset. A második esélynél már kezdi kapisgálni a dolgokat, de akárhányszor elalszik azon a végzetes pénteki nap éjszakáján, reggel újra arra a napra ébred fel. A főszereplő nehezen törődik bele, hogy valami nincs rendben vele, és nem jön rá, hogy miért kapta ezt az "ajándékot", hogy újra és újra átélje azt a bizonyos február 12-ét.

A lényeg az, hogy te talán megengedheted magadnak, hogy várj. Neked talán van holnapod. Rád talán ezer holnap vár vagy háromezer, vagy tízezer, olyan sok idő, hogy lubickolhatsz benne, foroghatsz benne, átengedheted az ujjaid között, mint az érméket. Olyan rengeteg időd lehet, hogy akár pazarolhatod is. Egyesek számára viszont csak a ma létezik.  Ráadásul soha, senki nem tudhatja biztosan.

Sam és barátnői az iskolájukban a méhkirálynők (avagy a suli legnépszerűbb lányai). Akárhol járnak mindenki őket csodálja. Ugyanennyien utálják is a kis bandát. Ally, Elody és Lindsay lenézik a lúzereket, ahogy az lenni szokott. Bár Sam nem annyira gonosz, mint néhány barátnője (ő nemrég került be a klikkbe), de mivel ő is benne van ezekben a stiklikben (pletykákat terjesztenek másokról, gúnyneveket adnak a csajoknak, fiúknak, tanároknak) így ő is hibás dolgokért. Egy idő után rájön, hogy változnia kell, mert addig ismétlődik meg újra és újra február 12-ei nap, amíg tart a világ.

Ám mielőtt mutogatni kezdenétek, hadd kérdezzem meg: tényleg olyan szörnyű dolgokat műveltem? Olyan gonosz voltam, hogy meg kellett halnom? Annyira aljas voltam, hogy ilyen rettenetes halált érdemeltem?
Tényleg annyival nagyobb bűnöket követtem el, mint mások?
Tényleg annyival rosszabb voltam, mint ti?
Gondoljátok végig.

Samantha hét napot kap, hogy megváltoztassa az életét, önmagát és rájöjjön azokra a kis apróságokra, amikkel eddig más életét befolyásolta. (Szuperül megjelenik a pillangó hatás, ami azt takarja, hogy a világ egyik végén egy pillangó meglibbenti a szárnyait és a világ másik végében forgószél támad). Furcsa belegondolni, hogy mennyi minden múlik egy-egy kis apróságon és mennyi mindenre nincs befolyása a másik embernek, még ha akarná is.

A könyvben fontos szerepet kap Sam és a barátnői viszonya. Bár kapcsolatuk felszínesnek tűnik, mégis tudnak egymásról sok olyan titkot, amit még a családjaik sem. Persze, mondhatjuk ez sok fiatalnál így van, hiszen a szülőknek ki vallja be, hogy a hétvégi bulin mennyit ivott, mit szívott, vagy kivel gonoszkodott a suliban, esetleg miért depressziós, vagy vagdossa magát és azt is titkolják, hogy sminkelik magukat, vagy evészavarosok. Az amerikai tinik sem másabbak, mint a magyarok ugyanúgy tudnak gonoszak lenni és ugyanúgy elesettek ők is, akik segítségre szorulnak. Lauren Oliver könyve tökéletes rávilágít a generációs problémákra és tévutakra.

Egy jóbarát meghagyja neked a titkaidat. A legjobb barátaid pedig segítenek megtartani azokat.

A könyv során Sam olyan változáson megy keresztül, amit fájdalmasan szép volt olvasni. Szép lassan rájön, hogy mik a fontos dolgok az életben. Néhány jelenet már-már túlzottan giccses (Libaorom rész, ahonnan az első idézet származik például), de kellenek ezek, hogy a könyv olyan szerethető legyen, amilyenre sikerült.

Korábban soha nem gondoltam bele, de csodálatos, hogy hányféle fény van a világon és hányféle égbolt: a tavasz halványkékje, amikor az egész világ irul-pirul; a júliusi dél buja, élénk derűje; a bíborszínű viharfelhők, a zöldes háborgás, mielőtt lecsap a villám, és az őrülten színes naplementék, amik kábítószeres álomhoz hasonlítanak.

Persze nem marad el a szerelem sem a regényben, de Oliver ezt olyan finoman és szívmelengetően írja le, hogy én is beleszerettem egy kicsit Kentbe. Sam és a fiú viszonya nehezen indul a regényben, hiszen a lány még Robbal jár (aki egy beképzelt seggfej) és Kent hiába volt régen jóban Sammel, a lány mióta menő lett lenézi a kissé fura fiút. Egyik este, amikor Kent "megmenti" Samet a lány rájön, hogy mennyire kedves és védelmező a srác. És persze nem mellesleg helyes is.



Értékelés: 5/4.5

Tökéletes olvasmány azoknak a kamaszoknak, akik keresik önmagukat az életben és azoknak is akik már úgy gondolják, hogy megtalálták. Jó volt elgondolkozni azon, hogy én mit tennék, ha ilyen helyzetbe kerülnék, mint Sam. Kétségtelen, hogy különös hangulata van a könyvnek, ami megfog és nem ereszt és utána is van miről agyalni róla. A kis levonás azért jár, mert néha túl soknak éreztem benne az elmélkedést és néha lassan teltek az események, míg máshol úgy felpörögtek, hogy úgy éreztem, hogy követhetetlen.