Az óceán visszakerült a tóba, és bennem csak annyi tudás maradt – mintha álomból ébredtem volna egy nyári napon –, hogy nemrég még mindent tudtam.
 

Csodálatos és felemelő, szomorú és tanulságos, gyerekkort idéző és néhol sötét valóságba repítő, szívmelengető és kedves történet ez a Gaiman regény. Egy szuszra végigolvasható olyan picike, de ennek ellenére nagyon masszív darab. Tudjátok, vannak könyvek, amiket ha egyszer elolvasol emlékszel rá, mert magával ragadott és tudod, hogy újra el fogod olvasni és akkor is így elvarázsol majd. Nah ez ilyen volt számomra.

Nem olvastam még bevallom semmit sem Gaiman-től (ha nem számítjuk a Terry Pratchettel közösen kivitelezett Elveszett próféciákat) így lövésem sem volt, hogy mire számítsak. Tudtam, hogy Gaiman az a pasi, aki csodálatos dolgokra képes. Aki leír egy-egy mondatot olyan szókincsekkel, hogy abból kibontakozik valami varázslat. A történeteiben van tanulság, misztikum (de nem olyan gagyi fajta) mégis olyan emberekről szól mint mi. Akiknek ugyanolyan érzései vannak mint nekünk. Gaiman úgy ír, hogy az átlagos történetei mesésnek tűnjenek, de mellette mégis őszinték és nagyon igaziak.

Ilyen történet volt az Óceán az út végén.


A regény főszereplője egy férfi, aki visszatér gyerekkora helyszínére az angliai farmra ahol megtámadják az emlékek, amikor egyszer csak elindul, viszi a lába a régről ismert dűlőúton. Ott meglátja a sussex-i házat, mögötte a kis tavat, amihez egykor annyi esemény és annyi érzés kötötte. A visszaemlékezésben megismerhetjük őt magát, az egykori hét éves kisfiút, aki a regény elején ismerkedik meg Lettie-vel, a közeli Hempstock ház lakójával.

Leheveredtem az ágyamra, és belefeledkeztem a történetbe. Ezt nagyon szerettem csinálni. A könyvek társasága amúgy is biztonságosabb, mint az embereké.

A kis srác tipikus lúzer hét éves: zárkózott, sokat olvas és nincsenek barátai. Napjait általában otthon tölti, kishúgával játszik, néha kimegy sétálni a közeli erdőhöz, mezőhöz. Egy új és eddig nem ismert világ tárul Lettie által elé, aki elmesélni neki, hogy a házuk végében lévő kacsaúsztató igazából egy óceán, amin keresztül a nagymamája sok sok sok száz évvel (vagy ezer) ezelőtt ideérkezett. Az elején minden furcsának tűnik a srácnak, hiszen, hogy lehetne az a pici tavacska óceán és egy 80 évesnek kinéző néni több száz éves?

A Lettie-vel való barátság kezdete egy új korszak a fiú számára, ami még bár gyerekkort idézi, mégis a  regény végére csupa olyan komoly dologgal kell szembenéznie majd, ami nem éppen gyerekeknek való. A valóság sokszor kegyetlen és Gaiman tökéletes ért hozzá, hogy egy 7 éves kisfiúval és egy 10-11 éves kislánnyal mesés helyzetek közé bújtatott társadalomképet adjon az egykori Angliáról.

A gyermekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyermekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg.

Lettie teljesen más alkat, mint a félénk kisfiú, akinek a szüleit teljesen teljesen lefoglalja a folytonos munka így gyereküket a rábízzák az Ursula Monkton névre hallgató bébiszitterre, aki mindenkit megbabonáz. Kivéve a kisfiút. Ő érzi, hogy Ursula nem evilági és Lettie-vel meg is bizonyosodnak erről. Új barátnője bátran szembeszáll minden gonoszsággal a világban (bizony ebből bőven van), ugyanis ezek a rossz erők a fiút akarják elragadni Ursulán keresztül.

A gyerekeken és Ursulán kívül főszereplők még Lettie anyukája és nagymamája. Mivel a közelben laknak sokat vigyáznak a kis srácra, aki élvezi a farmon lévő életet. Szívesen eszi a nagymama által készített finomságokat, mindig van friss kenyér, tej, lekvár, pite az asztalon. A 2 nő és Lettie mindent saját maguk készítenek el és az egész farmot ők látják el. Érdekes, hogy nincs körülöttük férfi, de erre is van magyarázat.

Igazából Gaiman regényében mindenre van magyarázat. Hiába mesés, mitikus vagy népmesei elemekkel van felvértezve az Óceán az út végén, mégis ez egy nagyon komoly regény, akiknek jelen esetben gyerekek a főszereplői felnőttek helyett.

De nem féltem, és nem tudnám megmondani, miért nem féltem. Bíztam Lettie-ben, ahogyan akkor is, amikor elmentünk megkeresni a csapdosó micsodát a narancssárga ég alatt. Hittem benne, és ez azt jelentette, hogy amíg vele vagyok, nem érhet baj.

A gonoszság a Földön jár és valami megmagyarázhatatlan módon egy kis fiú és egy kislány (igaz némi felnőtt segítséggel) képes megállítani a rossz erőket. Persze ehhez szükség van ahhoz, hogy nagyon bátrak legyenek és bízzanak egymásban és sose engedjék el egymás kezét.

Nehéz erről a könyvről írni bármit is. A hangulatokat, az olvasás közben elképzelt képeket, a szívet melengető érzéseket, illatokat, hűvösséget, szorongást és többi érzést egyszerűen nem lehet egy blogpostban visszaadni.

Amikor egy emlék felenged, a múlt szivárog ki belőle.

Azt hiszem valami megváltozott bennem Gaiman iránt, miután elolvastam ezt a könyvet. Megszerettem és már megértem, hogy miért imádják mások. Jó volt, hogy nem fogtam bele előzőleg tőle semmibe, mert így most a az egyik legjobb regényét kaptam (már ha hinni lehet az értékelésekben) első olvasmányként tőle. Többször el kell majd olvasnom a könyvet és elmerülni benne, mert biztos, hogy találok valami olyan utalást valami varázslatot, ami majd megmosolyogtat vagy éppen elgondolkoztat.



Értékelés: 5/4.5 

Gaiman csodásan húzta meg a határvonalat a gyerekkori emlékek, a valóság és a mese között. Néha nem tudtam eldönteni, hogy a történetek igazak vagy csak a képzelet szülöttei esetleg egy kisgyerek képzelgései vagy éppen megtörtént esetek az író életéből. Egy pici hibája van a könyvnek. Túl rövid és a vége... (nem spoilerezek, tessék elolvasni!). És tudom nem az olvasó dönti el, hogy mi legyen a könyv végkifejlete, de nah! :)

Egyébként a könyv elolvasása óta figyelem a fekete macskákat, fehér folttal a fülüknél, hátha látok :) Eddig sikertelenül jártam, de nem adom fel!

Oldalszám: 192 oldal
Kiadó: Agave (ahol szuper akcióban vettem a könyvet)
Gaiman hivatalos oldala (van ám twittere is!)

A neten láttam csodás egyedi kiadású Óceán az út végén-t és KELL! Nézd meg itt te is!




Egyébként a magyar borító talán jobban is sikerült, mint a külföldi azt hiszem! Tökéletes, mint maga a könyv!