– Jöjj – szólt Sötétség –, jöjj velem, de Én gyenge voltam, rothadtam, nem tudtam a térdemre emelkedni. – Sötétség – kértem – , fogd meg a kezem. Vigyél el erről a helyről… és Sötétség megtette.


Már meséltem nektek egy régebbi postban, hogy Lehane mániás lettem, miután elolvastam az Agavétől kapott Megszentelt életek című regényét. Azóta kiolvastam az Egy pohárral a háború és mivel felkerült a várólistámra a Sötétség, fogd meg a kezem belekezdtem ebbe is. Vágytam egy jó krimire, ahol ismerem (és szeretem) a főszereplőket, de mégis a sztori és a sötét már jól ismert hangulat olyan szinten fog beszippantani, amit kevés szerző ér el nálam.

Húh! Így olvasás után a három Lehane könyv közül ez volt a legdurvább azt hiszem. Angie és Patrick egy egyszerű ügyet kapnak, ahol egy pszichiátert fenyegetnek meg. A nő kap egy képet a fiáról, akit Patrick és Angie a fenyegetés után megfigyel. Követik a srácot bárról bárra és egyetemi óráról órára, numeráról numerára, de nem történik semmi említésre méltó. Egy bizonyos pontig, ahol aztán, mint egy az eddig békés tó közepén ringó hajó a hirtelen kitörő vihar miatt szépen felborul minden. Erőszak, gyilkosságok, kínzások, kétségbeesés és várakozás a fojtogatóan forró októberi nappalok és a hideg éjszakák között. A sötét végérvényesen lecsap és a Kenzie-Gennaro páros soha nem látott kegyetlenséggel találja szembe magát.

Szeretném, ha megértenéd, hogy választani kell. Választhatsz jól vagy rosszul, de választás elé állítanak majd. Nem élhet mindenki, akit szeretsz.

A könyvsorozat második része kicsit unalmasan indul, nem történik semmi látszólag, úgy tűnik a nyomozópáros már jól kiismerte magát a környéken, így gyorsan lezárhatják majd ezt az ügyet is. Tárgyalnak egy kicsit a maffiával, nyomoznak egy átlagos egyetemista után, de jobban leköti őket a templomtoronyban lévő irodájuk haldokló légkondija, mint maga a feladat.



A sztoriról nem írok sokat, mert erősen spoileralertes bejegyzés lenen a vége, azt pedig nem szeretném. A könyv eleji megtorpanás igazi Lehane-s hangulatú sötét történettel varázsolja döbbenti meg az olvasókat a regény többi részében. Az író nagyon ért hozzá, hogy hogyan kuszája össze a szálakat, cselekményről cselekményre mást tartasz majd a gyilkosnak, mert apró dolgok bukkannak elő, és oldalról oldalra fordul az ügy kimenetele.

– Tegyük fel, hogy az áldozat élete többet ér a gyilkosénál. Mész, és megölöd a gyilkost. Akkor a te életed kevesebbet ér, mint a gyilkosé, akit megöltél, nemde?

Persze a regényben vannak nagyon jó kedves részek is, amik mosolyt csalnak az ember arcára a sok szörnyűség után/előtt. Ahogy Patrick a barátnőjét és lányát látja (különösen a parkos tacskós jelenet!) óvja és védi, vagy Angie kapcsolata a volt (egyébként nagyon erőszakos, de jó útra tért) férjével és az újbóli egymásra találásuk. Van bőven nosztalgia a regényben meg szép képek és jó karakterek. Angie és Patrick még mindig zrikálja egymást, közelebb is kerülnek egymáshoz,

A Sötétség, fogd meg a kezem levon tanulságokat és fájdalmas veszteségekből sincs hiány, úgyhogy sokszor pislogtam és éreztem kellemetlenül magam. Ezen nem is csodálkoztam egyébként olvasás közben, hiszen amennyi szörnyűség van a világban, azt valahogy sikerült belezsúfolni ebbe a regénybe. És én ezt szeretem Lehane-ben. Hogy ilyen érzelmekre képes, miközben olvasom. Minden regénye ad valamit: őszinte társadalom jellemzést, kegyetlenségek hátterét, indítékokat, magyarázatokat, emberi kapcsolatok elmélyülését, fájdalmat és végső feloldozást, veszteséget és tanulságokat.

Tudom, a társadalom szerint ki kell beszélnünk magunkból a tragédiákat, meg kell vitatnunk őket barátainkkal vagy szakképzett idegenekkel. Talán így van. Ám gyakran úgy érzem, túl sokat beszélünk. Problémáink szavakba öntését csodaszernek hisszük, holott messze nem az, és eközben szemet hunyunk a megjósolhatóan vele járó mellékhatás felett: jelesül, hogy csakis saját magunkkal leszünk elfoglalva. 

Értékelés: 5/5

Végeredményében ez egy zseniális krimi, benne azzal a lebilincselő Lehane stílussal és azzal az egyszerű értelemmel, ami kivételes a könyvpiacon. Bele akarnék kötni, de nem igazán tudok. Persze, voltak részek (főleg a vége) amik túl gyorsan lezajlottak, voltak unalmasabb jelenetek, de mégis minden így egybe összeállt és nekem nagyon tetszett. Még akkor is ha fájdalmas volt, még akkor is, ha néha kegyetlen, vagy gusztustalan esetleg nem úgy történt, ahogy remélem, vagy ahogy szerettem volna.



Nem szeretnék többet írni a regényről, nagyon várom, hogy a Hideg nyomon-t olvashassam majd, aztán karácsonyi ajándékként feltegyem a polcomra a Kenzie-Gennaro 5. részét, azaz Ima az esőért című könyvet. Egyelőre még csak angolul akadtam rá ITT, de az Agave szerint érkezik ez is még idén novemberben, decemberben! Juhú!