Ezer éve húzom, hogy írjak a Csillagainkban a hibáról, meg a Ha maradnékról, de valahogy nem tudok úgy érdemben nyilatkozni róla, hogy megérjenek 1-1 bejegyzést, így gondoltam röviden írok róluk. És ha már akkor itt tartok hozzácsapom a legfrissebb olvasási élményemet a Highgate temető ikreit. Mert miért is ne? Mondjuk utóbbi eltér a "megható fájdalmas tinirománcot leíró YA regényektől", Niffenegger regénye másként érintett meg, mondhatnám úgyis is, hogy felbosszantott, de erről alább.

John Green: Csillagainkban a hiba

Szerelmes vagyok beléd – mondta halkan.

– Augustus! – szóltam rá.

– Ez a helyzet – felelte. Rám nézett, és láttam a szarkalábakat a szeme sarkában. – Szerelmes  vagyok beléd, és nem fogom megtagadni magamtól az igazmondás egyszerű örömét. Szerelmes  vagyok beléd, noha tudom, hogy a szerelem csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen,  valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is  tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért szerelmes vagyok beléd.

– Augustus! – ismételtem, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék. Úgy éreztem, mintha  minden emelkedne bennem, mintha belefulladnék ebbe a kísértetiesen fájdalmas örömbe, mégsem  tudtam válaszolni. Semmit sem tudtam. Csak néztem rá, és hagytam, hogy engem nézzen.

Azt hiszem rajtam kívül, kábé már mindenki olvasta John Green regényét mire én is odajutottam, és ugyanennyien írtak is róla. Azoknak, akik olvasták nem lesz sok újdonság a bejegyzésben, azok akik nem olvasták ők spoilermentes véleményt kapnak a Csillagainkban a hibáról. Előre szólok nem lesz hosszú post, mert erről nem lehet hosszan írni. Ez valakinek vagy tetszik, valaki vagy kiolvassa, vagy nem olvassa, és nem is érdekli.



Engem alapjáraton nem igazán érdekelnek azok a könyvek, amiket nagyon hájpolnak, Green könyve körül pedig, ahogy érkezett a film egyre nagyobb hírverés volt. Amikor megjelent a regény, a Férfi megnyerte nekem a Facebook-on, de nem volt időm elolvasni több mint egy évig. Csak kölcsönadni tudtam, például anyósnak, aki 3x is elolvastam egymás után annyira tetszett neki. Amikor egyre közeledett a film premier a mozikban, gondoltam úgy kéne rá beülni, hogy tudjam, hogy mit fogok látni, és mert állítólag nagyon könyv hű lett a mozifilm is. Persze mire megérkezett a mozikba a film, addigra az egész világ mintha olvasta volna már Green könyvét rajtam kívül, és mindenki tudta, hogy mire számítson.

A mozi előtti pénteken belekezdtem a könyvbe és bár mindenféle programjaim voltak gyorsan kiolvastam és ez annak is betudható, mert engem is sikeresen berántott. És igen, a könyv végén én is bőgtem, a moziban is szipogtam. Szóval engem megérintett Hazel és Augustus szerelmi története.

Mert csak egyetlen ótvarabb dolog van a világon annál, ha az ember tizenhat évesen harap a fűbe a ráktól, mégpedig az, ha az embernek olyan kölyke van, aki fűbe fog harapni a ráktól.

A Csillagainkban a hiba 2 főszereplője két tizenéves kamasz, akik egy rákosokat támogató központban találkoznak és naná, hogy egymásba szeretnek. Igazából szerelmi történetük tragikus vége sok mindenkit megsiratott, én sem vagyok kivétel, de ezenkívül ez nálam ennyi. Egy darabig biztos, hogy nem fogom újraolvasni a könyvet, mert kifacsart lelkileg. Belegondolni abba, hogy milyen lehet így élni, mi lenne ha én lennék beteg.... Brrr... Beleborzongok, ha én is átélnék csak negyedannyira azt mint Hazel vagy Gus, vagy a szüleik, vagy a többi szereplő a sztoriban. Green nagyon ért ahhoz, hogy jó kis mondatokat adjon a szereplők szájába, ikonikus mondatai maradtak fent, amit tinik azóta is idézgetnek, és Oké? Oké. szállóige lett. Nincs ezzel semmi baj, remélem, hogy a könyv sok fiatalt elgondolkoztatott egy kicsit az élet értékeiről. Engem, mint öreget (hahahahaha, azért elég durva belegondolni, hogy több mint 10 évvel vagyok idősebb mint a könyv szereplői) egyszerűen csak fejbekólintott, meg fájt az egész. John Green nem szarozott, leírta a kemény dolgokat is, de azért egyensúlyban voltak a kedves részek, meg persze több szívszorító dolog volt a könyvben és ezt a film is jól visszaadta.

Miután kibőgtem magam a regényen, másnap megnéztem a filmet és én a moziban is hüppögtem, ahogy a körülöttem ülők nagy része is. Hát ez nekem ez így volt.

Értékelés: 5/4.5

Green valami megismételhetetlent hozott össze, ezért is félek a többi regényét elolvasni, mert félek egy kicsit, hogy nem fogja leverni azt a magasra felrakott lécet. Biztos, hogy majd újra el fogom olvasni a Csillagainkban a hibát, de nem most. Majd akkor, ha egy kicsit távolibbnak érzem ezt az egészet. Nem magamtól félek, hanem attól, amit Green összerakott, mert ezt bármikor elolvasni fájdalmas dolog, ami bekúszik a bőröd alá, és napokig azon gondolkozol, hogy MIÉRT? Miért ilyen kibaszás az élet? Miért ilyen fájdalmas ez a  veszteség? Persze közben mosolyogsz is, mert tudod, hogy itt van 2 felejthetetlen ember története, ami téged is megtanított sok mindenre. Érzésekre. Elfogadásra. Megértésre. Szerelemre. Félelemre. Bátorságra. Bizonytalanságra. Összetartásra. Családi és baráti kötelékek szorosságára. Jó kedvre. Morbid viccekre. A világ megismerésére. Érzelmek beteljesülésére. Elvesztésre. Metafórákra.

Néhány rész nem igazán tetszett, többek között a holland író sztorija, de ettől eltekintve majdnem tökéletes könyv a Csillagainkban a hiba és a film is átadta a könyvet. De nyilván a könyv jobb. 


Szerezd be e-könyvben innen a Csillagainkban a hibát innen.




Gayle Forman - Ha maradnék

Megrohannak az emlékek az eddig életemről, és látomások arról, ami még rám vár. Úgy hiszem, már nem is tudom követni, de sebesen és szakadatlan villódznak előttem a képek: egymást érik és addig özönlenek, amíg nem bírom tovább. Egyetlen másodpercig sem tudok már így maradni.

Itt is főként a film hatására ragadtam a kezembe a könyvet, mert nem szeretek beülni úgy a moziba, hogy nem olvastam előzőleg az alapot. Szóval Gayle Forman regényéről lövésem sem volt, mivel nem szokásom fülszöveget olvasni, így egész komoly megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy Mia (a főszereplő csaj) családja egyszerűen szétroncsolódik az őket érő autóbaleset során. A lány is ott ült velük, de ő egyfajta kómába kerül és felülről látja magát egyfajta szellemként. Mia így végignézi, hogy családját bezacskózzák (öccse kerül egyedül át a kórházba, szüleik rögtön meghalnak), és őt magát is berakják a mentőbe, hogy elvigyék életmentő műtétekre. Mia gondolatait olvashatjuk a regény során, ami nem csak a jelen időt követi, hanem visszaemlékezésekből megismerhetjük családját, és szerelmét Adamet is.

A szerelem egy büdös kis ribanc.

A szörnyű balesettől eltekintve engem érzelmileg nem annyira kavart fel Forman regénye. Mia és Adam története olyan semmilyen volt. Okés, hogy szerették egymást, de a túlzottan sok szenvedés egy idő után a kapcsolatuk során kicsit kiakasztott. Jó-jó, ilyenek ezek a tiniszerelmek, Miát a csellózás érdekelte meg a Juliard, Adamet egy rockbandája és a világ körüli turné és így eltávolodtak egymástól. Hiába a szerelem, van ami úgyis véget ér, amikor a két fél közül valamelyik új életet kezd a másik nélkül. Volt romantika a kapcsolatukban, a regényben megtudunk arról is sokat, hogy hogyan ismerkedtek meg, mi volt az első randin, vagy hogy Adam hogyan ismerkedik meg Mia családjával. 

Szerettem, hogy Mia családja ilyen összetartó volt, és menő. Igazából nagyon menő szülei voltak Miának, ám ő mintha ez nem is értékelte volna. Görcsös volt, nem tudta magát elengedni Adam mellett se, pedig sok koncertjére elkísérte, de legszívesebben eljött volna onnan. Egy alkalmat kivéve tombolt csak a pasija dalaira... Mia apja is régen rockzenész volt, anyukája is belevaló rock chick így néha ők is furán néztek a lányukra, amikor a csellózásba szeretett bele. Ettől függetlenül büszkék voltak rá, Mia pedig kitartó volt és ez meghozta neki a sikert. Jó volt olvasni, hogy élteti az, hogy zenéljen és hogy ez mennyit jelent neki. De nem csak neki, hanem mindenkinek a családból, és ugye Adam is zenész. Szóval a zene miatt sok plusz jár, ez főleg a filmben teljesedett ki egésszé.

Értékelés: 5/3.5 

Megható, megható, de nekem nem volt az igazi. Sokkolt a baleset, a halálesetek és az, hogy Miát ekkora veszteség érte. Sajnáltam őt, és én sem tudtam volna a helyében eldönteni, hogy felébredjek-e a kómából, vagy ne. Mi lenne a legjobb? Továbbélni a családom nélkül, akiket senki sem pótolhat, vagy utána menni és velük lenni? Mi lenne ha maradna Mia? És mi lenne ha nem? Ezekkel foglalkozik főleg a könyv, amiben szerintem sokkal jobban le van vezetve az élet és a halál kérdései mint a filmben.

A moziba egy kolléganőmmel + a férjével és az én Férfimmal ültem be, mondanom se kell, őket abszolút nem hatotta meg a film, és kicsit sajnálták is, hogy az életükből elraboltak a lányok másfél órát. A film vége ráadásul szerinte ritka giccsesre sikeredett Adam dalával, és Mia túlvilági túrájával.... Ehhhh. Sajnáltam, hogy így elbagatelizálták, a regényben ez sokkal jobban van megoldva. Hangulatos volt pedig a film a zenék miatt, bár a könyv tényleg sokkal jobb. Nem tökéletes, messze nem, de Gayle Forman azért tud valamit, ez én is elismerem.

Szerezd be e-könyvben a Ha maradnékot a Dibook-ról! 

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Várólistán volt már elég régóta ez a könyv, emlékszem TELJES ÁRON VETTEM anno, amikor elolvastam Az időutazó feleségét. Amiért annyira oda voltam (poszt itt róla), hogy teljesen ráfüggtem Niffenegger többi könyvére, aztán szépen úgy is maradtam. Függve, vagyis lógva. Most újra kezembe vettem a könyvet, éljen a Mindenszentek, a hazautazás, meg a temetőjárás, gondoltam ez tökéletes kellék lesz október utolsó és november első napjaira. Hát felemás érzéseim vannak ezzel kapcsolatban.

Niffenegger könyve számomra egy fura katyvasz volt, ami egyensúlyozott a zsenialitás, a baromság, a felfelé húzogatott szemöldökös rácsodálkozások, és a kedves dolog között. De leginkább a nagyon fura jó szó a könyvre. Meg az, hogy beteg egy kicsit. Az időutazót nagyon szerettem, bőgtem rajta párszor a Highgate teljesen más élményt adott. Ez inkább olyan könyv lesz számomra, amin örülök, hogy túl vagyok. Pedig az elején jónak tűnt. Megismerhetünk egy ikerpárt Juliat és Valentinát, akik Amerikában élnek. Londonban élő nagynénjük (anyjuk testvére) rákban elhunyt, így megörököltek egy házat a Highgate temető mellett. A lányok 21 évesek de igazából semmit sem csinálnak, csak otthon ülnek és együtt vannak. Elspeth nagynénikéjük kikötötte, hogy 1 évig kell élniük a házában, de a lányok anyja (Edie) és férje sosem tehetik be a lábukat a házba. A lányok elutaznak Londonba, de leginkább csak azért, hogy csináljanak valamit magukkal a tévénézésen, a varráson meg olvasáson kívül. Közben megismerkedhetünk Elspethtel, aki szellemként kísért régi házában, ahol Robert, Elspeth egykori szerelme is lakik. Bár Elspeth kísértete csak saját lakásában van bezárva, addig Robert a földszinten él. Az emeleten lakik még Martin, aki keresztrejtvényeket ír főfoglalkozásában mellékesben kényszerbeteg, akinek százszor kell kezet mosnia egy nap, nem jöhet be napfény a lakásába, és semmihez nem ér kesztyű nélkül és bizonyos rituálék nélkül. Martin évek óta nem hagyta el a lakását, és ezt megunván viszont őt simán elhagyja felesége Marijke, aki Hollandiába utazik, hogy távol legyen a férfitől, akinek rigolyáit már nem tudja elviselni. Robert idegenvezetőként dolgozik a Highgate temetőben, ami a lakás mellett fekszik, és amire a lányok is rálátnak, miután birtokba veszik örökségüket.

…ha halott volnék, azt szeretném, ha rendszeresen szeretkeznének a sírkövemen. A boldogabb időkre emlékeztetne.

Julia és Valentina is érdekes karakterek, sőt, mindenki egytől egyik érdekes a történetben, de a regénynek olyan elbaszott elszúrt vége van, hogy attól felment az agyamban a pumpa. Ráadásul a végére én sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány, mert annyira összekavarodtak a dolgok, hogy jaj... Nem szeretnék spoilerezni, de van itt egy nagy és súlyos családi titok, plusz Elspeth szelleme is megjelenik a lányoknak (meg Robertnek), de nem szokványos szellem módjára, hanem annál sokkal számítóbban és kommunikatívabban. Sőt! A szellem Elspeth ahhoz is ért, hogy hogyan vegye rá az egyik ikert, hogy olyat tegyen, ami nem normális. Plusz van egy macska a történetben, amit Valentina és Julia fogad be, egy fehér cicus, akinek a Halál Cicája nevet adják és vele is történnek fura dolgok. Hogy lehet egy macskát így hívni???? Miért??? Nem értettem!

Értékelés: 5/2.5

Paffff. Nem ezt vártam, nem így, nem ennyire elfuseráltam. Sajnáltam a macskát, Juliát, Valentinát, Robertet.  Egyedül Martinra (akire az elején egy lyukas garast se raktam volna) voltam büszke, mert ő ki tudott lépni az elfuserált dobozokból rakott sötét útvesztőjéből, a többiek meg belemerültek valami sötét, nyálkás és ragadós izébe, ami engem részben emlékeztetett csak arra gótikus valamire, amit vártam tőle. Nem féltem az olvasás közben, inkább csak meglepődtem, hogy ezt így akkor most miért írta Niffenegger. Nincsenek logikus magyarázataim arra, hogy mit és hogy kellett volna másként. Nálam ez most nem jött át.

Hogyan kellene élnem nélküled? Ez nem a test kérdése volt; a teste a szokásos módon továbbél majd. A probléma a hogyan szóban rejlett; élni fog, de Elspeth nélkül számára elveszett az élet zamata, megszokása, rendszere. Újra kell tanulnia a magányt. 

Pedig akartam szeretni ezt a könyvet, de nem ment, csak néha néha csillantak fel a remény szikrái (pl a fenti mondatnál) de aztán ezek is elvesztek a sötét semmibe. Az ikrek butaságai, erőszakosságaik, egymás iránti ellentmondásosságuk (egyszer szeretik egymást, egyszer gyűlölik), Elspeth szelleme, a családi iszonyatos nagy kavarás, meg titkolózások elvették a kedvemet menet közben. Pedig az elején még egészen bizakodó voltam, aztán nálam kisiklott valami. Hangulatilag elég erős a könyv, átadja a ködös, esős depresszív londoniak érzéseit, sok-sok elképesztően érdekes információt tudunk meg Robert és munkatársai által a Highgate temetőről, szóval ezért mindenképpen jár a plusz. Niffenegger rendesen megismerte a temetőt, de akkor sem tudok túllibbenni azon, hogy a szellemek arra várnak, hogy jöjjenek a varjak és azokon lovagolva repülhessenek a végén. Fura. Nagyon fura dolgok ezek. Ráadásul úgy fura, hogy közben még unatkoztam is elég sokszor.

Gyorsan végigolvastam, de inkább csak bosszantott a tudat, és az hajtott, hogy "remélem történik már valami ebben az istenverte könyvben, mert ez így béna".  Hiába aludtam rá néhány napot, az idő vasfoga sem szépítette meg az élményt. Lehet, hogy utólag belegondolva Az időutazó felesége is bénaság, de arra valahogy jó emlékekkel gondolok vissza. Óh és a borító, az ikreket totálisan nem ilyennek képzeltem el, a külföldi borítók ezerszer szebbek. Pont.