Húh. Ez a könyv, amiről annyira nehéz írni. Mert ez a téma nem egy könnyed lányregény. Az Elveszett lányok országa egy realista könyv, ami Mexikóban játszódik, és az ott élő lányok, nők, asszonyok kegyetlen megpróbáltatásairól szól. 

A történet főszereplője egy a regény elején még kislányként élő Ladydi (aki Diana hercegnőről kapta a nevét), akit édesanyja nevel. A lány egy kis hegyi faluban lakik Mexikóvárostól nem messze. A faluban nincsenek lányok. Vagyis persze születnek, de az anyák azon dolgoznak, hogy a gyerekeiken ne látszódjék, hogy kislány. Ezek a nők ugyanis attól félnek, hogy a faluba bejáró drogbárók elrabolják csemetéjüket. A legveszélyesebb korban azok a lányok vannak, akik már már nőiesednek (tehát nő a mellük, menstruálnak). Ezek a 12 év körüli lány potenciális veszélyforrások, akárhol is vannak. 

Az élet ugyanis annyira kegyetlen itt ebben a kis faluban (Guerrero államban), hogy a rettegés mindennapos. Amikor a dzsungel elcsendesül és felzúg az autók hangja minden lány fedezékbe menekül. A ház mögött a kertben ásott üregekbe bújnak és reménykednek, hogy a gengszterek nem találnak rájuk. Mert akkor elhurcolják őket, hogy a drogbárók kiszolgáltatott rabszolgái legyenek. El sem lehet mesélni, hogy mi mennyi szörnyűség történik velük, mert szinte senki sem tért vissza eddig. Egyetlen egy kivétellel, akitől elég sok mindent megtudunk arról az életről, ami a lányokra vár az elhurcolásuk után.

Jennifer Clement elképesztően naturalista módon írja le ezt az egész helyzetet. Az írónő kétségtelen, hogy minden tud ezekről a nőkről, és fájdalmas belegondolni abba, hogy ezek a dolgok 100%-ig valóságosak is lehetnek (és valószínűleg sajnos azok is). Szóval nagyon nehéz egy ilyen élmény után írni a könyvről, mert nőként, más nők szenvedéseiről és ennyire kiszolgáltatott élethelyzetéről olvasni egyszerűen elkeserítő. 

Mi ebbe belegondolni sem tudunk, annyira távol van ez az ország, alig ismerjük. Az írónő viszont közel hozza hozzánk, szinte karnyújtásnyira van tőlünk a vad dzsungel és Ladydi-jal és vele egykorú barátnőivel együtt nézhetünk körül a kis hegyi faluban, ahol szinte csak nők élnek. A férfiak ugyanis a jobb élet reményében elköltöztek innen. Elmentek, hogy átszökhessenek az USA-ba, esetleg egy nagyobb városban dolgozhassanak több pénzért. A férfiak hiánya nélkül az asszonyok próbálnak túlélni, és közben védeni a lányaikat. A legjobb módszer erre, ha fiúnak álcázzák őket, de ez csak addig lehetséges, amíg el nem kezdenek nőiesedni. Utána nincs semmi ami elrejthetné a lányokat. Főleg a szépeket. Csak, hogy jobban értsétek a helyzetüket. Ladydi egyik barátnője nyúlszájjal született, és bár ez az arcát elcsúfító betegséget senki sem kívánná gyerekének, se magának mégis itt "életmentő". Mert így Maria nem tartozott azon lányok közé, akit ha meglátnak a drogbárók, akkor kedvet kapnak hozzá és elviszik magukkal.

Ladydi 3 barátnője (Paula, Estefani és Maria mellett) a lány édesanyja a történet másik szereplője, ám az ő története sem vidám. Férje és lányának apja, aki Frank Sinatrára hasonlított csak mexikói kiadásban elköltözött, hogy pincérként dolgozhasson a városban. Egy idő után el is hagyja a nőt, és a lányával sem foglalkozik. Lemond róluk, és Amerikába megy, amikor hazajön a faluba, akkor is inkább más nőkkel hetyeg. Ladydi anyja szinte beleőrül ebbe az egész helyzetbe, és az italhoz nyúl. Alkoholmámorban szidja a lányának a férfit, és a férfiakat úgy általánosságban. A kislány így nő fel, hogy anyját próbálja kivakarni a szétesett állapotból és mindent megtenni azért, hogy ő ne jusson a maffiózok kezére. 

A maffia, és a drogkartellek bárói folyamatosan járőröznek a környéken, hiszen itt termesztik a földeken a mákgubókat, amiből droggal látják el az országot, Amerikát. A mákföldekre rengetegszer dobnak vegyszeres bombákat, az államot az sem érdekli, hogy ott közvetlenül emberek élnek a lényeg hogy a drog alapanyag semmisüljön meg. A helikopterek hangjára mindenki menekül, hiszen halálos méregpermet száll mindenfelé, és bár a drogtermelők ezeket folyamatosan lelövöldözik a méreg néha olyan helyen esik le repülőgépestül helikopterestül mint például forgalmas utak, ahol gyerekek sétálnak éppen iskolába. Szörnyű élet az, ahol attól kell félni az embereknek, hogy ne mérgezzenek meg, a következő sarkon pedig ne rakjanak be lány létedre egy kocsiba, hogy aztán szexrabszolgaként férfiakat szolgálj. Arról nem is beszélve, hogy az, hogy lelőnek az utcán és senki sem segít az is nagyjából annyira mindennapos. Ha nem lenne elég az emberi tényező, akkor számolni kell a mérges pókokkal, skorpiókkal és különböző kígyókkal. De ők legalább elriaszthatóak, és körültekintéssel kikerülhetőek, nem úgy mint a drogbárók.

Alkohol, szex, drog, kiszolgáltatottság, depresszió, magányosság, félelem, fiatalok jövő  nélkül, elmaradott életkörülmények - mind jelen vannak a könyvben, mindet körbeveszi a forró dzsungel és a bűn szaga. Dögmadarak köröznek a falvak felett, amik olyan tetemekből lakmároznak, akiket a drogbárók lőttek le és hagytak ott az út szélén. Az egyik legmegdöbbentőbb dolog, amikor egy ilyen holttestet ás el a tizenéves Ladydi és édesanyja, mert az ő kertüktől nem messze találnak rá a hullára. Nem nézik, hogy kicsodáról van szó, nem ismerik, csak az tudják, hogy gyorsan el kell tüntetni onnan a testet, mert a dögmadarak leleplezik őket és idevonzzák a férfiakat, akiket jobb nem megismerni személyesen. 

Jennifer Clement írónő mondatait a fordító (Mesterházi Mónika) úgy adja elénk, amiket ha akarunk sem tudunk feledni. Akármilyen hihetetlen a kegyetlenségekben is vannak szépségek és Ladydi életében is vannak boldog pillanatok. A kamasszá érő lány is megtapasztalja az élet jó dolgait, még akkor is ha alkoholista anyával él, és még akkor is ha a drog veszi körül. Ezek a keserédes pillanatokat egyszerűen felemelőek a könyvben és ezeket Mesterházi Mónika úgy fogalmazta meg, hogy élvezet volt olvasni. Ott nyíltak a lapok között, mint a gaz között pirosló pipacs. Akárcsak a könyvborítón lévő virágok. (Ugye milyen jól sikerült a borító?)

Értékelés: 5/5

Nem is lehetne más, mert ez a könyv felkerült a "könyvek, amiket nem fogok elfelejteni soha"  listára. A témája, a fordítás, a történet, a szereplők valami olyan komplex, súlyos egészet adnak ki, ami nálam mindig nagyon értékes. Jennifer Clement mondatai a magyar fordításban amellett, hogy gyönyörűen fájdalmasan naturálisak, még igazak is. 

Sok-sok elveszett lány története ez a regény, ami hiába játszódik a napjainkban sokkoló volt olvasni ezekről a történetekről. Dühítő a tudat, hogy ott Mexikóban így élnek a nők, és a rendőrség baszik tenni bármit is, mert őket megfélemlítik a maffia tagjai vagy csak egyszerűen lelövik őket, ha közbeavatkoznak. Mindenki tud a lányrablásokról, de senki sem tesz semmit. A férfiak némán tűrnek, az asszonyok levágják a lányaik haját, összemocskolják őket, hogy gusztustalannak és csúnyának nézzenek ki, hátha így megússzák az elrablást. 

21. század, ebben élünk mi, és ebben élnek odakint azok a mexikói lányok is, akikért luxusterepjárókon jönnek, majd farmokra viszik őket, ahol nyilvános rabszolga vásáron értékesítik tovább őket. Nem is tudjuk elképzelni mi, hogy mennyire távoli ez az egész, és pont ezért sokkoló olvasni erről, mert a regényen keresztül néhány óráig mi is ott vagyunk a skorpióktól hemzsegő dzsungelben, ahol nem a halálos méreggel rendelkező állatoktól fél mindenki, hanem valami mástól. Pusztán csak azért, mert nőként született.