forrás : flickr

Nemrég lehetőségem nyílt elolvasni a Park Kiadó gondozásban érkező Donna Tartt könyvet. Az Aranypinty november 11-én jelenik meg, és ha még gondolkozol azon, hogy megvedd, akkor én azt ajánlom ne gondolkozz sokat, főleg ha szereted a szépirodalmat.

Sajnos én ritkán olvasom kortárs szépirodalmat (tudom, tudom, többet kéne), de amikor jött a lehetőség, hogy beleolvassak Az Aranypinty első 100 oldalba nem haboztam sokáig. És jól is tettem, mert Tartt ebből a kis ízelítőből ítélve korrekt regényt írt. Az írónő munkásságát bevallom eddig nem ismertem, de amit az első 100 oldal nyújtott az bőven elég volt arra, hogy érdekelni kezdjen. Maga Az Aranypinty és az írónő többi regénye is.



A Carel Fabritius festményével dísztett borítónak a regényben is nagy jelentősége van. A tizennégy éves Theo és anyukája pont az iskolába tart, ahová az igazgató hívta be őket, mert a fiú bajba került. A New Yorkban élő kamasz és anyja az iskolába menet az eső elől bemenekül a Frick Gyűjteménybe, ahol a címadó festmény is helyet kap. Theo már-már unottan, édesanyja pedig lelkesen járja a termeket, amikor bekövetkezik a tragédia. A múzeumban robbanás történik, és ez mindent megváltoztat Theo életében.

A fiú átverekszi magát a törmeléken, miközben egy öregembert próbál megmenteni, és egy különös véletlennek köszönhetően a madarat ábrázoló festmény a fiúnál marad, hogy aztán ezzel és a tragédiával együtt élve folytassa az elárvult gyorsan felnőtté váló gyerekek életét. Theo régi barátjának gazdag családja befogadja a fiút, ám érezhető, hogy felborította mindennapi életüket, de mindent megtesznek, hogy a fiú gyászát és szerencsétlen helyzetét orvosolják, ahogy tudják.

Talán jobban alakultak volna a dolgok, ha életben marad. De még gyerek voltam, amikor meghalt, és bár mindaz, ami azóta velem történt, csakis az én hibám, amikor elveszítettem őt, szem elől tévesztettem minden tájékozódási pontot, amely kijelölhette volna az utat valami boldogabb helyre, valami kapcsolatokban gazdagabb, tartalmasabb élet felé. Halála volt a választópont: előtte és utána.

Donna Tartt lassan, érzékletesen és minden apróságra kitérően írja le azt a tragikus napot kezdve azzal, hogy milyen nehezen kapnak taxit az utcán Theo és édesanyja , majd a múzeumi bolyongást, a múzeumi boltban megismert lány és az öregembert, hogy az olvasó érzése olyan, mint ha mi is ott lennénk velük. A robbanás, a por, a vér, a törmelékek és a gyász mindent beborít a Frick Gyűjteményben, ahonnan majdnem azt hisszük, hogy nincs kiút, ám mégis. Tartt főszereplője kijut a helyről, és folytatódik élete, de ez egy teljesen másfajta élet, mint előtte volt, és miközben olvassuk Theo sötét és kétségbeesett gondolatait, mi is a részesei vagyunk ennek az egésznek.

Tartt úgy tudta leírni magát a robbantást, és az elvesztett édesanya hiányát, hogy még ebben is megláthattuk a szépséget, és bár rettenetes maga a robbanás és azutáni események és tettek, mégis élvezetes volt közben olvasni. Sok leíró rész van a könyvben, de egyik sem untatott, vagy zavart volna. Nagyon szerettem Tartt leírásait a múzeumban lévő festményekről, az anyuka meséit a képek háttértörténeteiről. Szinte láttam magam előtt olvasás közben a híres európai festők műveit.

De néha váratlanul olyan hullámban tört rám a szomorúság, hogy fuldokoltam tőle, és amikor a hullám visszavonult, csak bámultam a hátramaradt, sós vízben ázó roncsokat, amelyek olyan éles, könyertelen és üres fényben úsztak, hogy szinte el is felejtettem: a világ nem volt mindig halott.

Az elvesztett (egy darabig én reménykedtem benne, hogy az édesanyja túlélte ) szülő és a hazaérkezésében bízó Theo érzései annyira magával ragadóak, szinte őrületesek voltak, hogy aki már átélt ilyet az úgyis megéri és tudja, aki pedig még nem, azt szerintem ezek a részek biztos, hogy kicsit sokkolni fogják. Pedig az élet ilyen, és Donna Tartt jól bemutatja ezt Az Aranypintyben. Én bízok a további 800 oldalban is.

A könyv november 11-én jelenik meg a Park Kiadónál, az alábbi linken megrendelheted!