Újabb témázós poszt, ami ezúttal a közösségi médiás megjelenéseket járja körbe a könyvesbloggereknél. Ez a téma, amiről én nagyjából napestig tudnék beszélni, úgyhogy vágjunk bele, mert lesz itt szó arról, hogy mennyire lehet megélni ebből, mennyire kell-e magunkat tolni a social médián, és mit lehet kihozni a mi saját kis könyves játszóterünkből.

Egyszer volt, hol nem volt egy blogger

Én az a bloggergeneráció vagyok, akik a 2000-es évek után szállt be az internetbe, noh nem úgy mint Vágási Feri, hanem csak úgy a magam módján. Blogoltam a Teveklubon, fórumoztam a Tictacon (nem a Tiktok, a kornyikálós oldal, hanem a cukorkás oldal, amit egy struccal reklámoztak - aktivitásért tiktak adagolót küldtek meg voltak játékok, fórum stb...), aztán 2005-ben regisztráltam a HotDogon (ami akkoriban a legmenőbb ifjúsági oldal volt) és ott indul a bloggerkarrierem. Nem, nem teszek aposztrófot, mert nekem tényleg a karrieremet adta az oldal, hiszen egyszerű userből lettem szerkesztő, mert az aktivitásommal kivívtam a többi szerkesztő figyelmét nagyjából egy év alatt. Pedig nem csináltam mást, csak aktívan nyomultam az oldalon. Másoknak segítettem a fórumon / a megboldogult körkérdések oldalon, ha elakadt valamilyen szerkesztési dologgal. Tök lelkesen vezettem a kis irodalmi magazinomat a HotDogon (Minden ami irodalom néven futott), gyűjtöttem az olvasótáboromat, és blogot is indítottam, ahol mindenféle dologról írtam. Főként az életemről, a mindennapjaimról, sulis dolgokról, sok unalmasságról, de volt egy olvasótáborom, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot, és többükkel személyesen is. Persze utóbbira vagyok a legbüszkébb, hogy az oldal sok-sok barátot adott, a munkahely mellett, ahová végül 2007-ben vettek fel, mint főállású szerkesztő. Az én feladatom volt ezután más felhasználók istápolása, segítése és motiválása. Lelkes bloggerből/magazin szerkesztőből igazi szerkesztő lettem. Kaptam igazi irodát, igazi beosztottakat, igazi felelősségét. 5 évig dolgoztam ebben a munkakörben, mindent elértem, amit el lehetett, és mivel a munkám része egy közösségi oldal volt, eléggé jól átláttam magam az internet világában. Nem ragadtam le egy oldalnál, hanem ami éppen trendi volt, akkor azt kipróbáltam. A volt főnököm mindig azt mondogatta, hogy poweruser vagyok, azaz olyan felhasználó, aki az első hullámmal érkezik, és mindig úgy csinál egy közösségi oldalt, hogy ott feltűnést kelt, és nem un bele rögtön. Szerinte nagyon proaktív ember (user) vagyok, aki mindent kipróbál egy adott oldalon, részt vesz annak életében, ismeri a felhasználókat, a szerkesztőket, a funkciókat, és nyomot hagy az emberekben.

A közösségi média ereje

Általában egybéként tényleg így viszonyulok az oldalakhoz. Kitartóan használom őket, és nem adom fel 1-2 hét után, mert "jaj nincsenek követőim, meg nem lájkol senki". Nagyon sok közösségi oldal születésénél ott voltam, és az azóta eltelt években láttam sok oldal hanyatlását, felvirágzását, második virágkorát stb...stb... És egyiket sem bánom, mert nem érzem úgy, hogy egy közösségi oldalon töltött idő elbaszott idő lenne. Igen, sokan azt gondolták anno 2005 és 2007 között hogy én csak állandóan a neten lógok, aztán csetelgetek, beszélgetek, blogolgatok. Aztán amikor felvettek az ország legnagyobb médiacégéhez a Sanomához (ők üzemeltették a HotDog.hu-t) akkor mindenki nagyot nézett. Ebből meg lehet élni? Hogy csak internetezgetsz? Elég jól rácáfoltam az elmúlt 12 évben erre a buta sztereotípiára. Persze az én sikersztorim talán egyedi, de ha valaki kitartó a neten, sok mindent elérhet.

Nagyon sok olyan ismerősöm van, akik bloggerekből lettek újságírók, social médiások, könyvkiadók szerkesztői, vagy marketingesek és nagyon jól csinálják a munkáikat, építik a karrierjüket. A közösségi médiába bele lehet tanulni, csak sok idő kell hozzá és nagyon sok alázat. Ez az, ami nincs meg mindenkiben. Van aki azt hiszi magáról, hogy indít egy blogot, ír 5 posztot és hopp ő már egy elismert könyvesblogger. Vagy valaki kattint párat egy jó fényképzőgéppel, rábasz a képeire egy megvásárolt presetet, vesz pár követőt az instagramon és hopp ő már influenszer. Vagy bookstagrammer. Csak mert vesz pár műanyag virágot, meg Funkó figurát, lefőz egy bögre kávét, majd rápakolja a könyvei mellé és agyoneffektezi azokat és várja a lájkokat. Meg persze a kiadókat, mert hát ő már bookstagrammer, jöhet az ingyen könyv, hogy majd újabb képekre kerüljenek ezek rá. Ezek az emberek mögött nincs meg a kitartás, ami szerintem az egyik elengedhetetlen dolog a social médiában és a bloggerkedésben.

Éveknek kellett eltelnie, mire felfigyeltek rám a könyvkiadók, mire ismerték a nevemet az interneten, mire más bloggerek szóba álltak vele, mire egyáltalán felkerestek kezdő, vagy éppen már sikeres írók. Az elején egy kis pont voltam az internet világában 2010-ben amikor a könyvesblogomat indítottam, de akkoriban még viszonylag kevés könyvesblogger volt, így gyorsan ki lehetett tűnni. Mondják, hogy annak egyszerűbb, aki régebb óta blogol, de ez egyáltalán nincs így szerintem. Attól, hogy 9 éve csinálom, még nekem is vannak hullámvölgyeim. Amikor nincs időm/kedvem posztot írni, nincs ötletem, hogy mit kezdjek a bloggal, vagy megcsömörlök a sok recenziótól és inkább nem olvasom semmit sem hetekig, mert nem megy. Csak annyiban egyszerűbb nekem, hogy többen ismerik a nevemet, de ez nagyobb elvárással is jár. A kiadók szerkesztői már az elmúlt 9 év alatt sokszor találkoztak a nevemmel, de bevallom én is igyekszem tartani a kapcsolatot az emberekkel, még akkor is, ha nincs mindig időm az adott könyveket bevállalni, elolvasni, vagy éppen írni róla. De ott vagyok, jelen vagyok, és mindig őszinte vagyok. Anélkül nem megy. Legyen szó egy kiadói recenzióról, egy új könyv elvállalásáról, ami éppen nem illik a profilomba, vagy éppen egy rendezvényről, amire elmegyek, vagy egy kommentről, amire válaszolok, vagy éppen egy posztról, amit megírok.

Azt hiszem nálam ez az, amire nem lehet panasz. Jól beleláttok abba, hogy éppen mit csinálok az interneten, még akkor is ha nem osztok meg minden pillanatot magamból. Van egy Twitter csatornám. A molyon vezetem az olvasmányaimat, van egy FB csoportom, és egy FB oldalam, amit igyekszem frissíteni, amikor történik valami érdekesség velem és a bloggal kapcsolatban. Szintén van egy Instagram oldalam, amit szintén frissítgetek (sztorizok is ám, úgyhogy ha még nem követtek tegyétekk gyorsan meg!), de nem élek minden pillanatomat ezeken a felületeken.

Az évek alatt ráadásul annyi közösségi média oldal lett, és egy könyvesblogger sem effektív csak könyvesblogger. Jelen kell lenni az Instán is (az instán sok a bookstagrammer, akik magas fokon űzik a könyvek fotózását erre a felületere), és tök jó, ha az ember a Youtube-on is aktív, hiszen a booktuberekből is tök kevés van magyar nyelven. Ők azok, akik a YT-ra gyártják a tartalmat csak videó formában mesélnek a könyves élményeikről. Sok blogger van fent csak az egyik, vagy másik felületen, de van arra is példa, hogy valaki profin tolja mindegyiket (erre csak külföldi példát tudok sajnos). Szóval ahány közösségi oldal, annyi kommunikáció, és annyi felületet, amit lehet csekkolni, hogy frissült-e.

Tudjátok van az a FoMo (feor of missing out), ami nagyjából azt jelenti, hogy félünk, hogy valamiről lemaradunk, vagy kimaradunk, amíg nem netezünk. Fura, mert ez az érzés nálam is sokszor előjön, de bevallom már egyre jobban leszarom ezt. Régen akkor is csekkoltam a mobilomat, ha edzettem, ha olvastam (10 oldal után felnéztem instára, 10 oldal után Twitterre stb...) de most már el tudom engedni a dolgokat.



Kell a digitális detox, nem áll meg az élet, ha nem tudom, hogy éppen miről beszélgetnek az emberek a Twitteren, a Facebook pedig már régen nem érdekel. Azt tartom a leghaszontalanabb platformnak, a legtöbb hülye ember azon lóg. Nem olvasom el ott a kommenteket, nem követek csak egy-két oldalt, és egy-két ismerőst, amúgy pedig nagyon kevés dolgot nézek meg ott. Felbasz, mert sok hülyeség megy ott, és bár a munkám része, én inkább a FB vállalkozáskezelőt használom, és nem a globális falat, mert néha herótom van. Nálam az ismerőseim 95%-a némítva van, és néhány blogot/oldalt követek, akik tényleg érdekelnek. Ha jön egy poszt, ami nem érdekel, máris megy a kikövetés. Instagramon ugyanez. Nem követek csak azért valakit, hogy ne bántsak meg valakit, egyszerűen erre már nincs időm/energiám. És bevallom sokkal jobb érzés így élni, mert nem zavar semmi a neten. Ritkán keveredek vitába, nem reagálok a hülyékre, mert nem látom őket, nem olvasok szar blogokat, mert nem követem őket, ahol pedig szembejönnek, és nagyon zavarnak, ott némítok, tiltok, törlök. Ez nem könyörtelenség, hanem észszerűség. És nekem így jó.

Azt tudjátok, hogy én anno egy egész szakdolgozatot írtam a könyves bloggerek és a social média (akkor még web2) kapcsolatáról? 

Igenigen, a Mitől lesz sikeres egy könyvesblogger? 49 oldalas tanulmányom elolvasható még mindig itt a blogon 📌

Egyébként amibe nem láttok bele, az az, hogy reggel 8-től este 8-ig használom nonstop az internetet arra, hogy rajta / a segítségével dolgozzam. Facebook oldalakat kezelek, szövegeket és cikkeket írok, Instagram oldalakat kezelek, és még ezer más dolgot. Néha nap végére már megcsömörlök a közösségi média oldalaktől (főleg a Facebooktól), így semmi kedvem még a saját hobbim, tehát a blog miatt fent lógni rajta, posztot írni, vagy éppen a megírt posztomat megosztogatni.

Egy poszt életútja...

Mert egy poszt, attól hogy megíródik, még nem ér véget ott, hogy kikerül az internetekbe. Bevallom a Zakkantolvas.hu ha nincs poszt, akkor csak elpötyög ímmel-ámmal. Persze nem panaszkodom, a naponta átlag 500 látogató tök jó arány. Ha kirakok heti 2-3 posztot, akkor nyilván többet is be tudok vonzani. Erős közösségi média jelenléttel rendelkezem, de csak azért, mert ez a hobbim, és a szakmám is egyben. Tudom, hogy mit tudok elérni a posztjaimmal. Simán megmozgatok egy-egy posztommal több ezer embert is, el tudok jutni egy-egy FB posztommal több ezer emberhez. Ismerem a virális posztok terjedési knowhowját, de bevallom nem mindig van időm ezzel foglalkozni. Amikor megírok egy könyvkritikát, akkor kiteszem a blogom FB oldalára, a Twitter oldalamra és kilövöm a Google+-ra (igen, ezt már csak április végéig tehetem meg, utána ez eltűnik a süllyesztőben), mert a SEO miatt kell. Igen, SEO-zom is a posztjaimat a SEO szabályoknak megfelelően, de ezeket tényleg a munkám miatt tanultam meg, és használnak is. Jól jövök a Google-ben néhány kulcsszóra, vannak rólam linkek itt-ott, kapcsolódom én is néhány erős oldalhoz, többi témába vágó bloghoz, és amikor kész egy posztom, akkor nyomon követem az életét.

A posztjaimat terjesztem még a FB-on a különböző csoportokban (mindenféle bloggeres csoportban, könyvesben), de nem vagyok túlzottan híve az erőszakos megosztáscunaminak. Ha egy bejegyzésem jó, akkor az úgyis eljut az adott emberekhez. Nem szeretem nézni, ha valaki 28 helyen osztja meg a posztjait, csak hogy jobban tolja magát. Bevallom idegesít is, az ha valaki nagyon promózza magát, és nem is tesz jót, mert tudom, hogy sokakból ellenszenvet vált ki.

Kicsit így vagyok a túlzott reklámozással és posztolással is. Ismerek egy-két könyves bloggert, aki költött a blogjára (FB hirdetés, Instagram hirdetés) és már annyiszor feljött a falon egy-egy posztja, hogy inkább letiltottam, mert zavart a túlzott reklám. Nagyon sok millió forintot elköltöttem már FB hirdetésre az üzleti profilokon, amiket kezelek, de a saját kis oldalamra eddig 2000 forintot áldoztam, és ezzel kemény 50 darab követőt tudtam szerezni. Számoljátok ki, hogy ez mennyire ft / lájk... Egyébként nincs baj a reklámozással, és a túlzottan sok posztolással se, mert vannak könyvesblogok, ahol van hírek rovat, amibe belefér az XY könyvből készült filmről szóló infó, meg a szép fanartok összegyűjtése is, csak engem ezek nem mozgatnak meg. Mások meg imádják fogyasztani a könnyű tartalmat. Tudom, hogy az én posztjaimat nem olvassák el annyian, mint ezeket a híreket, de csak azért posztoljak én is ilyeneket, hogy látogatókat szerezzek? Akkor inkább kicsit több energiát fordítok a saját posztjaimra, és bízok abban, hogy ez is eljut néhány emberhez. (megsúgom: általában azért eljut 😏)

Persze ha kint van már egy ideje a posztom, akkor azért szoktam figyelni, hogy hány látogatónál tart (mondjuk másnap), és figyelem a kommenteket, amikre szeretek válaszolni mindig, mert tök jó visszacsatolás nekem is, hogy van aki olvas, és én válaszolok neki, és ő látja (és esetleg még ír a poszthoz visszaválaszt). Tök jó interakciók szoktak lejátszódni a posztok alatt, megéri kommenteket írni/olvasni. És amúgy is megfogadtam a 2017-es évre, hogy minden kommentre, levélre ami a blogra érkezik igyekszem válaszolni, de legalább elolvasni és szívezni. Ezt azt hiszem sikerül is tartanom 95%-ban, és erre büszke vagyok :)

A közösségi média csalói

Sajnos szót kell ejteni erről a cseppet sem elhanyagolható témáról, hiszen nagyon sokan használják manapság az internetet és mindenki igyekszik kitűnni. A feltűnés/kitűnés a tömegből sokaknál nem a kitartáson és a minőségi kontenten alapul, hanem sokkal inkább a csaláson, mert az sokkal, de sokkal könnyebb és gyorsabb módszer. Sajnos már a könyves világban is vannak olyan bloggerek, akik úgy építik fel a blogjukat, hogy más bloggerektől vagy a moly-ról  összeollózott véleményekkel rakják tele a posztjukat, amiket aztán saját posztként küldözgetnek a kiadóknak, és követelik a recenziókat, mert hát ők már bloggerek 2 hete, és van már 6 posztjuk és hát ebben nagyon sok energia van. Megsúgok valamit: kurvára nincs.



Ismerek olyan bloggereket/instagrammereket is, akik úgy gondolják, hogy jól mutat a profiljukon 3000, vagy éppen plusz 10 ezer, esetleg 200 ezer követő, így fogták magukat és bevásároltak. Mint a közért polcairól, leveszik a tejet, meg jöhet tíz deka parizer, meg 2360 új követő. Persze nem egyszerre, csak elosztva, hogy ne legyen feltűnő. Aztán ott állnak a kasszánál, és fizetni kell, de hát hiába van több ezer követője az embernek, ha a bangladesi lájkfarmokon élők nem igazán aktívak. Hát hogy mutat az, ha csak 50 like van egy posztnál? Béna nem? Van megoldás erre is, gyorsan lehet venni lájkokat és kommenteket egy-egy insta poszt alá, de ez alól a Youtube sem kivétel. Lehet venni YT kedveléseket, követőket, de Facebook lájkokat is. Míg más évek alatt kapargatja össze a követőket, más elintézi egy átutalással és jönnek a követők, lájkolók. Más sok enerigát öl abba, hogy építgesse magát, más pedig követőket vásárol. Megsúgok valamit: ez kurvára gáz, és akinek van egy csöppnyi esze megnézi majd a követőket, és az illetőről meglesz a véleménye. A kiadókat sem lehet a végtelenségig átverni, és az olvasókat/követőket sem.

Nem érzem fairnek, hogy az ilyen emberekre kampányokat bíznak, az ilyen embereket felkérnek, hogy legyenek egy-egy esménynek az arcai, vagy éppen márkák képviselői. Átverés az egész, és nagyon kellemetlen, főleg abban a világban, ahol az influenszerség igazi iparággá nőtte ki magát. Utóbbi dolog, úgy mint influenszerség még a könyves szférába nem szivárgott be annyira, de nekünk is van ugyanúgy értékünk bloggerként (ergo könyves influenszerek vagyunk), és erre sokszor maguk a kiadók vezetői/szerkesztői is basznak nagy ívben. Nem kérdezik ki a bloggerek véleményét, nem adnak a kritikánkra, nem közreműködnek velünk, vagy ha igen, akkor olyan elvárásokkal, amiknek nem lehet megfelelni. Sok dolgot megéltem már a bloggerkedésem során, rengeteg olyan felkérés és ügy zajlott a háttérben, amikről ti nem értesültök, mert már nem következett be ilyen-olyan okok miatt. Nem célom kiterigetni a szennyest, de sok kiadó/szerző ül fent a magas lovon, de ugyanez elmondható néhány bloggeről is, akik azt hiszik magukról, hogy ők szarták a spanyol viaszt. Azért mert össze tudtak dobni egy 500 szavas (ne adj isten kevesebb) posztot, amiben annyira általánosságban írnak egy könyvről, hogy azzal, nem hogy a kedvemet hozzák meg a könyvhöz, hanem a kedvemet hozzák le az életről.

Sok könyvesblogot figyelek, és mindig vannak rossz példák szerencsére jók is, nehogyazthigyjétek. És itt most nem a betűtípus olvashatóságára gondolok, hanem a kommunikációra, a hozzáállásra, a stílusra, a pofátlanságra, az unalmasságra, az egysíkúságra, a sznobizmusra, a gyerekességre, a bunkóságra stb..stb.... Persze mindenki példálozik, hogy jaj a vesszőhibák (igen, megszámolhatjátok, az én posztomban is akad pár, és igen, tudok róluk, és igen, ezek elmúlnak majd, amikor lesz egy korrektorom, ami akkor fog bekövetkezni, ha nyerek a lottón) meg helyesírás, de ha valaki nem tud úgy írni egy elolvasott könyvről (vagy bármiről), hogy közben az életemet elunom, akkor az nálam nem igazán játszik.

A könyvesbloggerkedés tényleg munka? Jön ebből pénz? 

Megsúgom: nem. Vagy csak nagyon kevés. Senkinek se legyenek illúzió: aki Magyarországon könyvesbloggerkedik, az nem ebből él. Ez csak egy jó kis hobbi, ami hozzásegíthet ahhoz, hogy megszerezzük az álmaink munkáját (jó kiindulási alap egy könyvesblog egy kiadói pozícióhoz, esetleg egy marketinges álláshoz stb...). A könyvesbloggerkedésben effektív nincs pénz. A blogon elhelyezett Google hirdetések nem hoznak akkora pénzt, az affliate programok (jutalékos eladások) aprópénzt ígérnek.

Csak egy hozzávetőleges infó ehhez. Anno a Book a Sloth (tudjátok a könyves meglepi csomag, ami aztán befuccsolt) készített egy affliate-t nekem is. A kódommal vásárolhatott bárki könyves dobozt és ebből "bevételhez" jutottam. Nos a hónapok alatti közös munka során pontosan annyi pénzt jött össze, hogy két havi telefonszámlámat tudtam kifizetni. Persze tök jó ez, és biztos, hogy a jövőben sem mondok nemet az ilyen lehetőségekre, ha látok valami értelmes dolgot, de nem ebből fogok meggazdagodni. Se a blogon futó hirdetésekből. Mert hiába látogatja egy jó napon ezer ember a blogomat, a hirdetésekre nem kattint senki (az adblockerek mondjanak le!), a posztokban elhelyezett linkekről nem vásárolnak sokan, így nem igazán jön a bevétel. Persze egy jól menő könyvesblogger havonta pár tízezer forintot össze tud kalapozni a hirdetésekből, vagy az affliate linkekből, de ez nem számottevő dolog. (Mondjuk jöhet valaki aki megcáfolja, hogy ő igenis ebből él, én tapsolnék a leghangosabban).

Az Instagram nem annyira menő terepe a könyvesbloggereknek, mert hiába szépek és ízlésesek a könyvek, ezekből pénzt még senki sem tudott igazán csinálni. Maradnak a könyves recenziók írása, ami annyiban segítség, hogy a kiadók elküldik nekünk a könyveket, amiket így nem mi magunk veszünk meg. Ergo amit nem költünk el könyvekre, annál több marad a kasszában. De ez bevételnek számít? A recik elolvasása után eladhatjuk ezeket a könyveket a használt könyves piacon aprópénzért (mondjuk egy 3000 forintos könyvet 1500-ért, max 1800-ért, mert ha már több kerül, akkor már megy az alkudozás, és a szájhúzás....). Mondjuk 20-30 könyvből már azért összejön egy tetemesebb összeg, de még mindig nem csúcsbevétel, és hát ez rengeteg intézéssel jár, találkozókkal, hirdetéssel, sok energiával.

Mi marad még, hogy bevételhez jussunk? 

A használt könyvek eladásán kívül nagyjából semmi, hiszen mi nem értesíthetjük (még) a blogunkat úgy, mint egy influenszer a YT csatornáját, instáját, és FB oldalát csomagajánlatban, vagy egy partnerügynökségen keresztül. Milyen jó lenne pedig a világba kiáltani, hogy héjhó itt vagyok, írok erről a könyvről véleményt, fizess 20.000 forintot kedves kiadó, mert ez a poszt így elér 5000 emberhez. Te jól jársz, mert 4 forintért vettél egy "kattintást"vagy egy leendő olvasót. Persze ebből nem konvertálok tuti eladást, de ha én rá tudok venni 20 embert, hogy olvassa el azt a könyvet, amiről írtam, akkor az már nagyon jó arány.

Persze, ha annyira nagymenő lennék, mint ahogy azt egyes szakemberek hiszik magukat, akkor tarthatnék tanfolyamokat, és online tréningeket, és oktathatnám a kezdőknek, hogy hogyan tudnának ők is érvényesülni az internet útvesztőjében, mint én. Sajnos azonban muszáj bevallom, hogy erre semmi enerigám nincs. Mert ez nagyon sok energiát felemésztene, és nehezen veszem rá magam, hogy bevállaljam. Egybéként félek is a kudarctól, mert annyi sok mindent láttam már a neten, hogy végtelenül sok tanácsom lenne, és lehet hogy ez a kutyát se érdekelné, és aztán én is egy lennék az újabb megmondótól, akiktől én is herótot kapok 😅

Maradnak az affliate programok, de mivel a könyvesdobozos őrület lassan leáldozóban van (és egyébként is erősen monopólium helyzet van ott is!), a könyves gyertyák pedig nem éghetnek örökké, így nem is tudom, hogy mit lehetne kezdeni azzal, hogy egy értelmes könyvesblogger pénzhez jusson. Egyáltalán kell ezzel a dologgal foglalkozni? Kell a megélhetés a könyvesbloggerknek?

Igazából csomó ötletem van, hogy erre hogyan lehetne reagálni, mit lehet tenni, de ahhoz 0-24 ezzel kéne foglalkozzam, és mivel senki sem fizet azért, hogy főállásban olvassak, és erről posztolgassak 2 kávé és két könyv között, így azt hiszem ezt megtartom a kis barátkáimnak az ötleteimet, és vekengek nekik ezekről. Meg persze a közösségi csatornáimon, amin érdemes követni, ha szeretnél mindenféle gondolatot olvasni tőlem.

Köszi, ha kitartottál a poszt végig. Nagyjából még 50.000 karakterben írhatnék arról, hogy merre tart a közösségi média világa, és hogy mennyire megnövekedett az emberek ingerküszöbe, amit úgy tűnik csak semmitmondó posztokkal, és kamukövetőkkel lehet megszerezni és aztán a pénzszerzés reményében átverni. Én bízok egyébként abban, hogy az hazug embereket utolérik a sánta kutyák is, és a könyvesbloggerekre is jó világ jön. Addig viszont marad az, hogy serényen posztoljuk az olvasmányélményeinket, és terjesztjük az igét: hogy olvasni jó!

Egyébként akárki akármit mond, én igenis büszke vagyok arra, hogy könyvesblogger vagyok, és szeretem a saját kis felületemet, ami a saját kis játszóterem. Igyekszem kihasználni, hogy van szavam, hogy van véleményem, és hogy le merem írni azokat.

Te hogy látod a mai közösségi médiát és a (könyves)bloggereket? Sok a reklám? Vagy csak így lehet érvényesülni? Te ismered a közösségi média hazugjait és hazugságait? Kommentálj bátran, dumáljuk ki ezt a témát! 

A többiek akik szintén témáznak: Pupilla, Dóri Nima
Utóvéd (később csatlakozók)

Kövess a Facebookon, és az Instagramon a több tartalomért 👈💗 Csatlakozz a #mutimitolvasol csoportomhoz, és mutasd meg te is, hogy mit olvasol éppen!