Nagyon tetszett Bridget Collins debütáló regénye A könyvkötő, így nem volt kérdés, hogy az új szerzeményét is szeretném elolvasni. Hiszen elég csak ránézni erre a regényre és már árulkodik róla. Akárki meglátta a kezembe egyből megnézte a védóborítót, a belső borítót, ami alatt egy csodás keményfedeles borító lapul. A borítót követő oldal is díszítetett (fekete alapon arany színű növénymotívumok futnak végig rajta. Természetesen a védőborító kihajható és ott is végigvonul a minta, és tényleg baromi szép. Kár is tagadni. De vajon belül is ilyen? Szerencsére igen, bár bevallom, hogy maga a történet nem vidám, de mégis emlékezetes marad számomra. Pedig voltak kétségeim az első 100 oldal után, hogy hová fut kifutni a történet, mert számomra voltak benne kevésbé érdekes, mondhatni unalmas részek. Bár a történet és a benne szereplő karakterek érdekesek voltak, az érzelmeket csodálatosan és finoman ábrázolta Collins, a leírások szokásosan szépek voltak, de nem tudtam átadni magam teljesen az egésznek. És hogy miért? Egyszerűen nem értettem, hogy mit olvasok. 

Biztosan, hogy az én szegénységi bizonyítványom, de a szerző elárulja az utolsó oldali jegyzetében, hogy a regényét Hermann Hesse Az üveggyöngyjáték című regénye ihlette, amit én sajnos nem olvastam, sőt nem is hallottam róla. Ahogy Collins elmeséli ezt a történetet, akárcsak az Árulásokat egy nehezen megfogható játék ihlette. Ez a játék elegyíti a matematikát, a zenét, az eszméket. A játék a magister ludi felügyelete (játékmester) alatt zajlik. Ez 100%-ban szerepel a könyvben is, de itt egy képzeletbeli iskolában járunk, ahol mindenki azért szorgoskodik, hogy a grand jeu-ban, azaz a nagy játszmában helyt álljanak. 

Ez egy vizsga, amit a Montverre-ben található iskolában rendeznek meg, és részt vesznek rajta azok a diákok, akik a bentlakásos iskolában tanulnak. Az iskolának sok vezetője van. A biblioteca ludi vezeti a könyvtárat, a magister ludi felügyeli a játékokat, de minden tanárnak külön pozíciója van. Az oktatók azért dolgoznak, hogy a diákok elsajátítsanak mindent, ami ahhoz kell, hogy előadják életük fő művét. Ezt komponálják, írják, fogalmazzák évekig. Rengeteg hosszú éjszakán dolgoznak a diákok ezeken a beadandókon, és az akadémia ebben segíti őket. 

Bevallom nagyon sok számomra idegen és szakmai kifejezés bukkant elő a könyvben. Sok szó esik az oktatásról, a (zenei és matematikai) tanórákról, de annyira magas szinten ír erről Bridget Collins, hogy néha nem tudtam értelmezni. Nekem semmilyen zenei ismeretem nincs, így lövésem sem volt, hogy hogyan néz ki egy kotta, és egyetlen egy hangszerhez sem kerültem közelebb soha. Biztos vagyok benne, hogy ez a regény azoknak igazi csemege, akik konyítanak valamit a hangszerekhez, és tudnak komplex egészben gondolkozni. Mert az Árulásokhoz kell szerintem, hogy egy kicsit elrugaszkodjon az ember a mostani világból és odautazzon Montverre-be és betekintsem a rózsa ablakon, és tudja vagy legalább sejtelme legyen arról, hogy a diákok milyen lázasan dolgoznak. Nekem ez sajnos nem ment, és biztos, hogy ezért sem tudtam 100%-ban a regényre figyelne, mert sokszor elkalandoztam olvasás közben, és csak pislogtam a diákok és a magister ludi (az iskola vezetője, a fő játékmester) eszmecseréi között. 

Magát az iskolát Léo Martin az egykori diák naplójából ismerhetjük meg. A férfi már harmincon felül van, és egy politikai ármánykodás miatt újra visszakerül egykori iskolájába. Léo egykoron aranymedalistaként fejezte be az évét, nagy tehetségnek tartották és most újra visszatér, hogy tanulmányozza a grand jeu-t, azaz a nagy játszmát. Léot félreállítják, és itt vezekel, amihez sok kedve nincs. Legalábbis egy pontig, amíg nem találkozik az iskola új vezetőjével Claire Drydennel, aki történetesen az első nő, aki ezt a vezető tisztséget betölti. Léo-t a nő emlékezteti valakire, és ahogy egyre közelebb kerülnek egymással, egyre jobban mosódik össze Léo jelene, és iskolai múltja a regényben. 

Claire szemszögén keresztül sok mindent megtudunk az iskoláról, az iskolát irányító eszmékről, a  kollégáiról, a grand jeu-ról, és persze a nő múltjából is érkeznek morzsák. Az Árulásoknak van egy másik főszereplő a Patkány, aki az iskolában bújkál és úgy lopakodik, hogy senki sem veszi észre, hogy ő is jelen van az iskola falai között. De ki ő és mióta él így? Miért van egyedül, és miért nem menekült még el innen? A Patkány karaktere ritkábban jelenik meg, mint Léo naplói (és a múltja), vagy mindennapjai és jelene Claire-rel egyetemben, de a regény egyik legfontosabb karaktere még a Patkány. 

Az iskolát, akárcsak ezt a különleges világot a politika szövi át. Ahogy Bridget Collins felvázolja ezt a világot (amiből nem tudjuk megmondani, hogy mikor játszódik) egyre súlyosabb dolgok derülnek ki a háttérben meghúzódó eszmékről. Szó esik a kirekesztésről, a megbélyegzésről, a politikai tisztogatásról, és arról, hogy minden valami nagy dolgot szolgál ki. 

Természetesen a regényben Claire és Léo párosa volt a Patkány mellette a kedvencem, de ez nem meglepő. Ellenségek, barátok, versenytársak, szeretők, főnök-beosztott viszony: nagyon sok érzelem volt kettejük között, és ezt annyira finoman és érzékletesen adagolta az írónő. Nagyon érdekes volt olvasni a kettejük viszonyának alakulását, és drukkoltam, hogy a regény végére valami olyasmivé fusson ki kettőjük kapcsolata, ami a szívemnek kedves. 

Biztosra veszem, hogy ha muzikálisabb vagyok, akkor szinte kiolvasom a lapokból a grand jeu lényegét, és jobban ráérzek erre az egészre. Sajnos így nekem ezek az iskolai részek, az eszmék, a tanulás, a komponálás, a vizsgák nem okoztak annyira sok élvezetet, mert egy kukkot sem értettem belőlük. Ellenben biztosra veszem, hogy ez nem Bridget Collins hibája, de sokkal egyszerűbben, és érthetőbben is leírhatta volna a grand jeu és a Montverre-ben található iskola lényegét, hogy azok is jobban bele tudják élni magukat, akiknek lövésük sincs például a matematikai képletekről. Maga az iskolai élet érdekes volt, de én a regény olvasása közben a három főszereplőre fókuszáltam inkább, mert az érzelmeiket és tetteiket gyönyörűen át tudta adni Collins. 

Az Árulások nagy erőssége, hogy csodásan bemutatja a barátságok, a szerelmek, a kollegális viszony és a politikai tisztségek alakulásának minden aspektusát. Elolvashatjuk, ahogy Léo bekerül tiniként az iskolába és verseng egy osztálytársával, barátságokat köt, keresi a nemi identitását. Claire révén láthatjuk, hogy milyen tanítani a friss generációt, milyen eszmék uralják most az iskolát, és ő miben hisz, vagy éppen miben nem. Általa megismerhetjük az összes tanárt (sok-sok különböző magister....) és bepillanthatunk a testvérével való kapcsolatába és láthatjuk a nő erős érzelmeit és okos gondolatait ebben a férfiak uralta világban. A Patkány úgy ismeri az iskolát és zugait és úgy tud mindenről, hogy nincs jelen és senki sem látja. Fantasztikus megfigyelő, akiről a regény utolsó oldaláig nem szabad elfeledkezni! 

Tetszett az Árulások története, bár sejthető volt számomra, hogy a karakterek hogyan kapcsolódnak egymással, de mégis volt benne azért meglepetés. Bridget Collins leírásai még mindig zseniálisak, és tele van érzelemmel a regény. Biztosra veszem, hogy az Árulások egy tökéletesen megkomponált regény, de én nem tudok jól kottát olvasni, így számomra még nem tudott felérni a tökéletes (zene)műhöz. 

Biztosra veszem, hogy vissza fogok még térni hozzá, mert úgy gondolom, hogy ez egy különleges és nagyívű szerelmi történet, ahol ha csak a karaktereket veszem alapul, akkor szinte tökéletes olvasmány.