Bevallom engem Lobo az Olvasónapló bloggere győzött meg, hogy olvassam el az Úrilányok nem gyilkolnak első részét, ami egy több részes regénysorozat kezdő kötete. Mostanság nem szoktam "ajánlásra" vagy rábeszélésre olvasni, mert kevés az időm, de Lobo értékítéletében mindig bízok, és most sem bántam meg, hogy csatlakoztam a turnéhoz és részése lehettem a Wells és Wong nyomozóiroda első ügyének. 

Robin Stevens egy nagyon ígéretes első részt írt, olyan karakterekkel, akikre kíváncsi leszek a továbbiakban is. A Hová tűnt Miss Bell? ugyanis egy olyan regényélmény volt, ami kitűnően elszórakoztatott, és kellően izgalmas és csavaros volt. És hiába krimi a műfaja, mégsem vérfagyasztó, vagy túlzottan naturális, inkább szórakoztató iskolában játszódó ifjúsági regény volt, aminek tinilányok vagyis úrilányok a főszereplői. 

A történet mesélője maga Hazel Wong, aki gazdag hong-kongi család sarjaként érkezik az Egyesült Királyságba, hogy itt oktatásban részesüljön, mert édesapja szeretné ha lánya is megfelelő oktatást kapna akárcsak üzleti "vetélytársa" lánya. Hazel természetesen teljesen más, mint az angol lányok, akik szőke, vagy vörös hajúak, mellettük bizony jócskán kilóg a sorból a lány. Első napján ráadásul be kell állnia a tesiórán verbuválódott csapatba, és a zord esős meccsen az élet Daisy mellé sodorja, akivel gyorsan barátságot köt. Daisy Hazel teljes ellentéte. Ő egy tipikus cuki szőke göndör hajú lány, aki mindenkit elbűvöl, és ennek maga a lány is tudatában van. Hazel gyorsan átlát rajta, de mégis barátnők lesznek, ráadásul a legjobbak. Daisy imádja a krimiket úgyhogy kitalálja, hogy alapítsanak egy nyomozóirodát, aminek ő lesz az elnöke, Hazel pedig a titkára, aki a feljegyzéseket készíti. Daisy lesz Sherlock, Hazel pedig Watson. Bár a bűntettek, amik egy bentlakásos lányok által lakott iskolában előjük sodródik az kevésbé izgalmas, de mégis nagy elánnal állnak neki a nyomozásnak. 

Érdekes volt belecsöppeni az 1934-es évek bentlakásos intézményrendszerébe, ahol egyetlen férfi tanár tanít csak (aki az Egyetlen! néven fut a lányok becezése szerint). Természetes minden diáklány az Egyetlenbe van belezúgva, és ez alól néhány kisasszony sem kivétel. Persze a tanárnők között sokféle karakter van, és a könyv során szép be is mutatkoznak. Van köztük mogorva, kedves és jóságos, kissé alkoholista kisasszony is. 

A suli élete megszokott rendben folyik egészen egy átlagos kedd estéig, amikor is Hazel betér az elvesztett pulcsijáért a tortaterembe, amikor felfedezi, hogy Miss Bell fekszik halottan a tesiterem padlóján. Ám a lány hiába szalad segítségért, és értesíti Daisyt és a felügyelőket, mire visszaérnek a holttestnek nyoma veszett. 

Van tehát egy halott, de holttest sehol, így senki sem hiszi el Hazel meséjét, csak Daisy. Ő egyből belelkesül, és elhatározza, hogy a nyomozóirodájuk első igazi bűntette előállt. És a lányok valóban nyomozni kezdenek, és nem is csinálják rosszul. 

Hazel és Daisy bár tizenéves lányok, mégis úgy nyomoznak, mint egy tapasztalt nyomozópáros, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek. Hazel a történet mesélője, és mint írnok jól összefoglalja a detektíviroda megbeszéléseit, és így teljesen jól nyomon követhetjük azokat a kis momentumokat, amik viszik előre a nyomozásukat. 

A lányok folyamatosan próbálják rekonstruálni annak a bizonyos estének minden percét, így egyre közelebb jutnak a gyanúsítotthoz is. Jól érvelnek az indítékok tekintetében is, hiszen sok pletykát hallanak a többi diáklány között a többi tanárról, és bizony mind Hazel, mind Daisy nagyon jó megfigyelők. 

Szerencsére a tettesre nem derül fény csak a könyv végén, és elég csavaros maga az egész ügy, úgyhogy egyáltalán nem sejtettem semmit sem. Hazel leírásai olvasása közben én is úgy jutottam el a végső "megoldáshoz", ahogy a lányok, így végig tudtam izgulni az egész ügyet. 

Gyorsan peregnek az események a regény során, és mindenre fény derül, így nem maradtak kérdéseim a végén és ennek nagyon örültem. Persze Miss Bell eltűnése csak a kezdet, sok érdekes dolog történik még a könyvben, de ezekről nem mesélhetek, mert tényleg úgy jó olvasni ezt a regényt, hogy nincsenek spoilerek. 

Izgalmas utazás volt belelátni egy '30-as évek leányiskolájának mindennapjaiba, amikor is a lányokat kisasszonyok (tanítónők) okították a helyes viselkedésre, és az élet dolgaira. Persze a lányok a pukedlizésen és a tömegsporton kívül tanulnak ugyanúgy fontos tantárgyakat is, de ebben a bevezető történetben most nem ezen volt a hangsúly. 

Bár a Hova tűnt Miss Bell?-ből sok mindent megtudhatunk az akkor oktatási irányokról, a neveltetésről, és a kor társadalmi problémáit is érinti a regény. Hazel révén megláthatjuk, hogy milyen az, amikor egy idegen országból érkező diák próbál beilleszkedni (kiközösítés, cikizés, bullying stb) egy új ország iskolarendszerébe, de Daisy révén abból is látunk egy szeletet, hogy a gazdag jókislány álca sokszor akár félrevezető is lehet. 

Jó volt a kettőjük barátságáról a kezdetektől fogva olvasni, és bár a két lány jó barátnő, azért voltak súrlódásaik a közös nyomozás során. Tetszett, hogy Robin Stevens nem idillikusan mutatja be a lánybarátságokat, hanem ott vannak a megsértődések, de ugyanúgy ott van az is, hogy bocsánatot tudnak kérni egymástól, ha arra kerül a sor. 

A bűntény és a megoldása kellőképpen érdekes volt, és izgalmas, ebben semmi kivetnivalót nem találtam. Talán azt hiányoltam, hogy közelebb kerüljenek hozzám a szereplők. Hazellel ez azért hellyel-közzel meg is történt, de Daisy, vagy a többi karakter esetében még nem 100%-os a siker. 

Robin Stevens írói stílusa nagyon gördülékeny, a kor és a helyszín nagyon érdekes, a lányok karakterei színesek és életrevalóak, de én úgy érzem, hogy a folytatás még ennél is jobb lesz. Mert lesz ám folytatás, ez nem spoiler! A Hova tűnt Miss Bell? végén ugyanis láthatjuk a következő két kötet címét, ami örömhír, mert én kíváncsi leszek a folytatásra. És hogy miért? Szeretném jobban megismerni Hazelt, és Daisy-t, a diáktársaikat, és a Deepdeen iskola kisasszonyait (és mesterét) és a többi iskolai dolgozó karakterét, és életét, mert szerintem több van bennük még ennél is.