Bevallom én egyáltalán nem számítottam, hogy újra könyvet vehetek a kezembe Jenny Colgan általam nagyon kedvelt sorozatából, mert abban a hitben voltam, hogy a 3. rész lesz az utolsó. A pandémia azonban megváltoztatta a világot, és vele együtt az írónőt is, aki a lezárások alatt írt egy új történetet Pollyék életéről, vagyis inkább nem az övékről, de ők is benne vannak. 

A Piciny Csodák Péksége folytatása ugyanúgy Mount Polbearne-ben játszódik, ebben a kis halászfaluban, amit csak akkor lehet megközelíteni, amikor apály van, mert amikor jön a dagály, akkor a szigethez vezető töltés utat alámossa a tenger. Polly itt él már jó pár éve. Végigkövethettük a szerelmi csalódását, és az újrakezdését, és azt hogy megnyitja a pékségét, aztán megismerkedik életének fontos férfijával (közben volt azért fájdalmas másik szerelme is, csak mert a szív nem mindig azt szereti, akit kell!), családja lesz és a pékség is kivirágzik. Már, amikor nem tombolnak a kemény viharok a szigeten, vagy éppen zsémbes szomszédok teszik pokollá az ember életét. Szóval Polly halad előre, nem spoilerezek róla, mert a történet negyedik része nagyon cukin indít, ráadásul egy nagy ugrással, már ami az időt illeti. 

Polly mellett itt a főszerepet Marissa kapja, aki a Cornwall melletti kis szigetre menekül a zajos városból, hogy mentálisan rendbe szedje magát. A lány ugyanis nemrég elvesztette szeretett olasz nagypapáját, és azóta bezárkózott. Hiába él lakótársakkal és dolgozik anyakönyvvezetőként a városban, egyre kevesebb jár el otthonról, begubózva él és egyre távolabb kerül a barátaitól, és családtagjaitól. Lakótársa felajánl egy lehetőséget, hogy költözzön be bácsikája (emlékeztek az őrült Reubenre az előző részekből?) tengerparti kecóinak egyikébe, amik üresen állnak és a lány beleegyezik. Reméli, hogy ebben az isten háta mögötti házban nem kell senkivel sem beszélnie, hiszen home office-ban megoldja a munkáját nagyobb részét, és egyébként sem képes arra, hogy kimenjen a lakásából, mert gyászol. 

Marissa tudja, hogy mentális gondjai vannak, és próbál dolgozni azon, hogy megoldja őket, de lassan halad. A lány online vesz részt a beszélgetésen a pszichológusával, de a nyugalma az új házában nem tart sokáig, ugyanis gyorsan szomszédot kap egy zongora tanár személyében. Alekszej vérbeli orosz, hangos éli az életét, törve beszél angolul, és sokszor szomorkodik. Van benne valami, ami hasonló Marissában, de a lány mégsem tudja elviseli a szomszédját, akitől szinte megőrül. De hová menekülhetne, ha nem képes elhagyja a "saját" házát? 

Bár Marissa családja nagy része Angliában él (édesanyja, és bátyja) de nagymamája, az ő szeretett nonnája Olaszországban, ahol a többi rokon. Marissa régóta nem járt itt, de nem is tudna menni, hiszen pánikbeteg. Édesanyjától a betegsége kezdetén eltávolodik, és egy katasztrofális karácsony után úgy érzi, hogy nem is kíváncsi senki rá a családból. (Persze ebben téved, de aki mentális betegséggel küzd nem látja tisztán magát). Végül Marissa felveszi a kapcsolatot nagymamájával, akivel Skype hívásokon keresztül tartja a kapcsolatot. A lány napi rutinjába végül bekapcsolódik a sokszor szótlan és morgós nagymama, aki azonban segít a lánynak, hogy újra főzzön, és abban is lökdösi a nagymama, hogy kopogjon át a szomszédba, hogy a zongoratanár ne klimpírozza annyira dühösen a billentyűket. 

Marissa rengeteg finom ételt főz meg a könyvben (olyannyira jól dokumentálva a folyamatokat, hogy folyamatosan éhes voltam olvasás közben), így amit az előző kötetekben Polly adott át a pékséggel, azt most ez a lány viszi tovább. Persze ahhoz, hogy el is fogyjon a finom olasz tészta Marissa végül úgy dönt, hogy szóba áll a falszomszédjával, és megkínálja a leginkább medvére hasonlító férfit a főztjével. És innen azt hiszem nem túlzottan nehéz kitalálni a történetet. 

Persze Alekszej és a lány kapcsolata egyáltalán nem egyszerű, hiszen mindkettejük lelke sebzett, és ahhoz, hogy egymásra találjanak sok próbát kell kiállniuk. És hogy közben Polly mit csinál? Próbálja fenntartani az életét, családját és a pékségét, de neki sincs egyszerű dolga, amikor a szigetre lecsap az évtized legnagyobb vihara, ami rendesen összekuszálja mind Polly, mint Marissa életét. 

Bevallom imádtam Marissa főzős jelenteit, és az orosz zongoratanárral való párbeszédeit. Ezekben a részekben bőven volt humor, és sok meghitt jelenet. Jó volt látni, ahogy közelebb kerülnek egymáshoz a tányérok (és persze némi vodka!) által. Nem spoilerezem el, hogy happy end történik-e a könyv végén, csak annyit mondok, hogy olvassátok el a Mentsük meg a Piciny Csodák Pékségét, mert szívmelengető és hozza azokat a momentumokat (immáron kevesebb Pollyval, Huckle-vel és Neillel), mint az előző részek. 

Féltem, hogy ez a könyv kényszerből íródott, hogy jobb lezárást kapjon Polly és családja élete, de semmi ilyesmit nem éreztem olvasás közben. Kedves és szerethető történet lett ez a 4.rész, még úgy is, hogy Polly és a hozzá köthető karakterek csak másodhegedűsök voltak a sztoriban. 

Itt most egy mentális gondokkal küzdő lányra, és az ő új ismerősei, és életének nem éppen egyszerű szakaszára koncentrálhatunk. Én nagyon drukkoltam Marissának, hogy kijöjjön a pánikbetegségből, depresszióból, és feldolgozza a gyászát, majd újra megtalálja önmagát, és helyét a világban. 

Sok figyelmet kaptak a regényben a lány pillanatnyi érzései, és állapotának javulása / romlása, és mivel egy pszichológus is bekapcsolódott a terápia miatt a lány életébe, így azok is betekintést nyerhettek ebbe a helyzetbe, akik nem küzdenek mentális betegségekkel. Nem vagyok ennek a szakértője, de szerintem a Mentsük meg a Piciny Csodák Pékségét jól bemutatta ezeket a dolgokat. 

Persze nem maradtak el a kedves poénok és meghitt pillanatoak sem a könyvből, és kaptunk azért Neilből a lundából is egy-két kedves részletet is. Szerencsére ő még mindig része a történetnek, akárcsak Reuben és Kerensa, és az ő elképesztően vad és gazdag életük. Akik hiányolták őket, azok örülhetnek, mert kaptak egy igencsak emlékezetes momentumot, de erről nem is mesélek semmit, inkább olvassátok el a könyvet. 

Azoknak, akik szerették az eddigi Jenny Colgan könyveket, és akiknek hiányzott Mount Polbearne összetartó közössége, Pollyval, a családjával, és barátaival és persze a lundájával, az olvassa el bátran a negyedik részt is! Az írónő még mindig kedvesen, viccesen és de közben kellő komolysággal áll olyan témákhoz, mint a mentális betegségek, a gyász és a gyász feldolgozás és teszi mindezt úgy, hogy a megszokott régi szereplők mellé újakat is írt a történetbe.