Minden évben elolvasok legalább egy holokausztról szóló könyvet (itt írtam erről), mert fontosnak tartom, hogy emlékezzünk a történelem ezen időszakára, mert a legtöbb ember, aki átélte és túlélte ezeket az eseményeket, már nem tudja elmesélni, hogy mi volt ott. Pedig a mai fiatal generáció számára fontos, hogy tudjanak erről az időszakról is. Egy 2020-as felmérés szerint az emberek nem tudják, hogy hány ember halt meg a koncentrációs táborok, vagy a halálmenetek során, sokan nem ismerik a gettók neveit, vagy éppen a koncentrációs táborok neveit, sőt a megkérdezettek 20%-a szerint ez csak mítosz, és az visszaemlékezők csak eltúlozzák a dolgokat. 

Abba most nem mennék bele, hogy még mindig vannak emberek, akik tagadják, hogy ez megtörtént, én pedig akárhány történetet olvasok el, még mindig azt tartom, hogy muszáj a világnak tudnia a holokausztról, hogy elkerülje a hasonló népirtást. És sajnos akármennyire is azt hisszük, hogy ez újra nem történik meg, az élet újra és újra megcáfolja ezt. 

Erre utal Tova Friedmann a könyv előszavában is, amit néhány néhány héttel az ukrán-orosz háború kitörése után írt Az Auschwitz lánya könyvhöz. Az, hogy az 1930-as évek Európája nem hasonlít a mostani korszakhoz, hiszen eltelt 90 év, és mégis! Akárcsak a szerző, én is ismerek olyan országokat, ahol a diszkrimánáció elterjedt, sőt talán elfogadott is, legyen szó egy másik fajról, bőrszínről, vagy éppen a nemi identitásról. Tudjuk, hogy a kirekesztés hová vezet, az erőszak és a háború pedig emberek ezreinek, százezreinek, sőt millióinak szörnyű mindennapokat okoz, arról nem beszélve, hogy embereket, családokat és gyerekeket pusztítanak el a háború égisze alatt. 

Tova Friedmann nem akarja, hogy bárki is megtapasztalja azt, hogy milyen volt gyerekként átélni a háborút, majd az azt követő időszakot. Ő a traumáját "Hitler ördögi tervét" arra használja, hogy visszaemlékezzen, és a zsidó nép tragédiáját megismertesse a világgal. És az Auschwitz lánya könyv tökéletes alapot ad ehhez. Hogy emlékezzünk és megismerjük ezt a korszakot. A túlélőktől olvasott könyvek között ez a visszaemlékezés nagyon erősre sikeredett, és számomra felejthetetlen maradt. 

Tova egy éves volt, amikor kitört a háború, így a kislánynak az emlékei néhány éves korából már arról szóltak, hogy a gettóban él a családjával összezsúfolva. Az állandó félelem kihatott a gyerekkorára, a kis Tova szó szerint egy asztal alá menekülve élte meg az első néhány évét. Az állandó élelmiszer megvonás, és túlzsúfoltság miatt lassabban fejlődött, mint a többi kortársa. Ahogy egyre több és több zsidót zsúfoltak össze a lengyelországi Tomaszówban található gettóban, úgy nőtt a feszültség, a kilátástalanság, tomboltak a járványok és az éhség. Tova két-három éves emlékei főként az asztal alatt eltöltött időről szóltak, aztán eljött a nap, amikor deportálták a családot. Édesanyjával és édesapjával együtt került fel egy marhavagonra, és fegyvereket gyártó munkatábor felé szállították őket. Itt néhány hónapig maradtak, amíg a felnőttek dolgoztak, addig a kislány a barakkban maradt. Ahogy a frontvonalak tolódtak, úgy kellett máshová menniük, így került a négyéves Tova édesanyjával Auschwiztba, a híres haláltáborba 

Megismerjük a visszatekintésből Tova édesanyját, aki féltőn és óvón segítette lányát a legszörnyűbb időszakokban legyen szó egy véres lövöldözéssel teli estéről a gettóban, vagy a haláltáborban való bújkálásról, ahol halottak között vészelték át az egyik éjszakát, mielőtt eljöttek a felszabadítók értük. Sok szó esik Tova édesapjáról is, aki mindent megtett a családjukért, hogy túléljék. Elképesztő erőket megmozgatva próbálta őket olyan helyre juttatni, ahol nem a gázkamra a végcél.