A Holt idény a tavalyi évem egyik legmeglepőbb és egyben legszörnyűbb (a regény történetének alakulását tekintve legalábbis) élménye volt. De attól, hogy maga a történet szörnyű volt, egyben mégis elképesztően különleges és letehetetlen regény volt. Nem volt kérdés, hogy amikor érkezik a folytatás, akkor elsőként kell elolvassam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan folytatódik a történet. 

Újra Dead Riverben járunk, 10 évvel az előző regény befejezése után és a környék csendjét a bokrokban és az erdőben osonó vademberek verik fel. A Holt idényben a rendőrség rajta ütött a kannibál bandán, de úgy tűnik, hogy nem öltek meg mindenkit, mert az életben maradtak újra itt vannak és közben szaporodtak és növelték a családot.

A legszörnyűbb az egészben, hogy újra gyerek kannibálokról olvashatunk, de a cselekmény legalább kiszámíthatóbb. A megmaradt hordtagok újra birtokba vettek egy barlangot, mint annak idején és terjeszkednek és közben ölnek és ölnek. Sőt! Ahhoz, hogy fenntartsák populációjukat csecsemőket rabolnak el, és amikor megismerjük a történet egyik főhősét a számítógépes programozót férfit és grafikus feleségét és egy alig néhány hónapos kislányukat, már mindenki sejti, hogy hová fog kifutni a történet. 

A kannibálok módszeresebbek mint az első történetben, így megannyi szörnyűségről olvashatunk újra. Az egyik történet főszereplője egy bébisitter, és egy anyuka, aki éppen akkor toppan be az erdei kis házba, amikor eluralkodik a káosz. A rendőrség látja, hogy hasonló a tendencia, mint egykoron, így segítségül hívják az egykori rendőrt, Peterst, aki anno a nyomozást vezette. 

A Nőként emlegetett kannibálvezér A Lánnyal, az Elsőlopottal, a Nyúllal és a Földevővel kiszemelik maguknak a családot, ahová éppen vendégek érkeznek. Amy és David és babájuk Amy régi barátnőjét Clairet és kisfiát Luke-ot látják vendégül. Claire erőszakos férje elől bújkál, ám Steven valahogy megtudja, hogy az erdei házban vannak Amyékkel, így ő is ide tart. Az események pedig percek illetve oldalak alatt beindulnak, amikor a kannibálok csellel bejutnak a házba, ahol a három felnőtt és egy gyerek, és a baba tartózkodik. 

Az Ivadék számomra megint elképesztően izgalmas volt, olyanyira, hogy egy metrómegállóval továbbmentem mert úgy belefeledkeztem az olvasásba. Sodró lendületű könyv és hiába csak 240 oldala mégis teljesen kerek történet, ami most talán pozitívabban zárul, mint az első kötet. 

Ketchum újra hozza az elborzasztó és naturális részeket, a kannibálok ugyanolyan kegyetlenek és sajnos okosabbak, mint az első részben, de a könyv egyik erőssége, hogy itt megjelenik az emberi manipuláció és kiszolgálatottság is. Nem szeretnék spoilerezni, de úgy tűnik, hogy nem csak a kannibálok itt a legveszélyesebbek, hanem vannak olyan szereplők, akik még kegyetlenebbek náluk. 

Egy kicsit biztonsági játék volt számomra ez a történet, hiszen sokban nem tér el az első regénytől, de egyáltalán nem rossz. Itt is lassan kezdődnek a borzalmak, ám amikor elindul a cselekmény, és megtörténik a rajtaütés elszabadul a pokol és nincs megállás. Számomra Ketchum történetei a letehetetlen kategóriába tartoznak, még akkor is, ha néha annyira gusztustalan dolgokról olvastam, hogy arra kevés jelző van. 

Ismét kell erős gyomor ehhez a történethez, de azt hiszem, aki bírta az első részt, annak nem fog sokkal elmaradni a folytatás sem. Számomra nagyon érdekes volt, hogy a Nőként emlegetett kannibál vezér hogyan építette újra a Családot, ami az első részben elhullott. Módszeresen vadászott új áldozatok után, volt aki életben tartott szaporodás miatt, és volt akit kiskorától kezdve ő nevelt erre az életre, így hűségesek voltak felé, hiszen az előző / régi életük teljesen eltűnt ebben az őrületben, amit ők családnak hívtak. 

Ám nem csak az ilyen jellegű család a veszélyes, a könyvben a sima emberek is okoznak meglepetést és ez talán még fájóbb volt, mint a kiszámítható kannibálok és a véres késztetéseik. Egy szó, mint száz az Ivadék elolvasása jól szemlélteti a Dead River erdeiben játszódó több évtizednyi borzalmat (van bőven visszautalás az első részre is), úgyhogy kellemesen borzongató érzés volt megint ezen a tájon járni.