Emma Heatherington írónő az olyan emberekről és olyan embereknek írt regényt, akik nem nevetve és felszabadulva indulnak neki az ünnepi szezonnak, és én kifejezetten örülök annak, hogy elkészült ez a regény. Mert a közösségi médiából ömlik ránk már november elejétől, hogy jönnek az ünnepek és ideje készülődni, vidáman dekorálni, és tervezgetni az ünnepi menüt, meg hogy melyik rokonhoz mikor megyünk, milyen ajándékot veszünk és hogyan lazítunk a két ünnep között tartó időszakban. Ám az ünnep nem mindenki számára pozitív és nem mindenki várja. 

Az Idén karácsonykor két főszereplője sem. Rose gyászol, Charlie is, csak máshogyan és mást valakit. Az ő történetükön keresztül mutatja be Emma Heartherington, hogy az ünnep mennyire más is lehet, és hogy ezzel mennyire nincs is baj. 

Egyfajta stigma lett az utóbbi időben, hogy karácsonykor kötelező boldognak lenni, és várni és készülni az év legvidámabb, és legszerethetőbb ünnepére. Pedig az, hogy valakinek az ünnepek nem jelentenek mást, mint szomorúságot, önként választott magányt, elszigetelődést, arról valahogy kevés szó esik. Minden karácsonyi témájú regény azt sugallja, hogy a karácsony egy varázslatos időszak, és ilyenkor mindenki boldog és vidám lesz, és a szerelmek csak úgy szárba szöknek. 

Emma Heatherington regénye a karácsonynak azt az oldalát mutatja be, amikor valaki azzal küzd, hogy nem úgy tölti az ünnepeket, ahogy azt a média és a társadalom elvárja. A regény női főszereplője Rose a karácsonykor elvesztett szerelmét gyászolja és nem akarja megadni önmagának az ünnepi hangulatot, mert úgy érzi, hogy nincs hozzá joga, hogy boldog legyen. Hiányzik neki az egykori szerelme, akit pont az ünepekkor vesztett el. Így nem csoda, hogy a nő számára a karácsony egy szörnyű időszak, amit csak átvészelni szeretne egyedül, vagyis kutyájával, akivel ünnepi elvonulást tervez. Nem akar rokonokat látogatni, barátokkal találkozni ő csak szeretne összebújni a kutyájával a kanapán és minél távolabb kerülni az ünnepi forgatagtól, hogy gyászolhasson. 

Charlie ugyanígy érzi, de ő másfajta gyásszal küzd. Charlie (aki egyébként az életében terapeutaként dolgozik) tudja jól, hogy milyen az ünnep, de a szakítása miatt elveszítette a kislányát, így a karácsony már sosem lesz számára olyan, mint volt. Kislánya a Kanári-szigeteken él új nevelőapukájával és anyjával, és Charlie kiszorult az életéből. A férfi nehezen dolgozza fel az új helyzetet, és bár tudja, hogy hogyan kellene kezelnie a szituációt, de mint tudjuk, mindig a suszter cipője lyukas. Charlie idén karácsonyra azt tervezi, hogy kutyájával kikapcsolódik és nem gondol a karácsonyra, hiszen kislánya nélkül már nem ugyanaz az egész. 

Két megtört ember, és egy közös házikó, amit mindketten kibérelnek és mindketten meg is kapnak egy kavarodás miatt. Bár Charlie érkezik először meg a Seaview Cottage néven kiadott házikóba, Rose is ott kapott szállást. Mivel a nő autója lerobbant, és a hóesés is kezd veszélyes méreteket ölteni a férfi úgy dönt, hogy befogadja Rose-t a házba, hiszen ketten is megférnek. Kutyáik rögtön kijönnek egymással, ám a kommunikáció döcögősen és nehezen megy a felnőttek között. A két főszereplőnk között egyáltalán nincs instant szerelem, de ez nem is baj, mert ez a regény nem feltétlenül erről szól, hanem két megtört lélek gyógyulásáról. 

A regény felváltva mutatja be Charlie és Rose nézőpontját és érzéseit, amikből jócskán kapunk. Beleláthatunk mindkettejük fejébe, és elolvashatjuk, ahogy egymáshoz fokozatosan kezdenek közelíteni, ahogy telnek a napok és az együtt töltött idők. Charlie szabályokat talál ki a zökkenőmentes együttélés reményében, amit Rose nehezen visel, de azért próbálkozik, miközben ő is próbálja feldolgozni az elmúlt évek fájdalmait. Egyáltalán nem egyszerű emberek kerülnek egy fedél elé, de az írónő mégis úgy mozgatja a szálakat, hogy lépésről-lépésre közelebb kerül egymáshoz Rose és Charlie és fokozatosan nyílnak meg a másik előtt. Az elején a konyhában talált mágneses táblán üzengetnek, majd sms-ekben, a végén pedig beszélgetnek is, és jó volt ez a lassúság. Volt vonzalom köztük, de ez nem volt baj, hiszen két egészséges (egy szép nő és egy jóképű férfi) emberről volt szó. Örültem, hogy nem ez vitte el a regény hangsúlyát, hanem a szereplők lelki sebeinek begyógyítása. 

Kellemes hátteret adott a regénynek a kisváros, ahol Rose-nak egyébként élt egy rokona, így ő gyerekkorában sok időt eltöltött a kis házban, amit most felnőttként bérelt. Charlie is jól beilleszkedett a vidéki életbe, kutyájával rengeteg helyet felfedeztek sétálva. És ahhoz képest, hogy csak 10 napot ölelt fel a történet kaptunk bőven a vidéki élet szépségeiből és pletykás árnyoldaláról is :) 

A ház, ahol össze volt zárva a két főszereplőnk igazi cozy hely volt, ez jól átjött a regény lapjain keresztül is. A kandallós és süppedős fotellel telezsúfolt nappali, a kuckózós felső emelet a hálószobával, és a kis konyha a sok otthonos kiegészítővel - én is simán kibérelnék néhány hétre a karácsonyi szezonban egy ilyen helyet. 

Külön tetszett, hogy a tél végre igazi szerepet kapott a történetben. Kaptunk jó pár havas jelenetet, ami okozott vicces és romantikus pillanatokat is, de ezek csak apróságok voltak a belső lelki munka mellett, amin mind Charlie, mind Rose végigment. Nem szeretnék sokat írni erről, de mindkettőjük életében volt olyan családjukkal kapcsolatos dolog, amit sikerült a regény végére feloldaniuk. 

Sok kifejezetten megható (néha kicsit szirupos) és szívszorító jelenet is megmaradt az olvasás során, de ez nem volt baj egyáltalán. Emma Heatherington jó egyensúlyban tartotta a kedves és a megható jeleneteket, így nekem nem volt túlontúl giccses, és erőltetett sem.